Napról napra óvoda

Kedves Érdeklődő, aki rátaláltál erre az oldalra! Ebben a blogban szeretném Veletek megosztani mindazt, amit az elmúlt 36 évben az óvodáról, a gyerekekről, gyerekektől "megtanultam" és mindazt ami jó kedvre derít, elgondolkodtat, vagy gyönyörködtet.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

"katalinka szállj el!" - mesék, versek

 

Kép forrása: craftsforkidsblog.com

Szalai Borbála: Katicabogárka
Katica -,
katica -,
katicabogárka,
jaj de szép,
jaj de szép
rajtad a kabátka!
Olyan színű,
mint a pipacs.
Hét gomb is van
rajta -
tán a szabó
piros pipacs
szirmaiból varrta.

Kép forrása: Found on repiny.com

Eliza-Beth: A hatpettyes katicabogár

Élt egyszer régen egy helyes, hétpettyes katicabogár. Amolyan víg kedélyű, bohókás bogárka volt, aki egy jó tréfára bármikor kapható. Hanem egy nap őt tréfálták meg a barátai. Elcsenték az egyik pettyét, a legszebbet, és eldugták. A szöcske kíváncsian kérdezte tőle:
– Katica, hová lett a pettyed?
De Katica nem tudta. Bánatában világgá ment, megkeresni pettyeinek legszebbikét. Az erdőben szép piros gombát látott, majdnem olyan szép pirosat, mint ő maga, de fehér pettyei voltak.
– Adok én szívesen a pöttyeimből – mondta a gomba. – Marad nekem még akkor is sok, nyugodtan vedd el, amelyik tetszik!
– Hogy néznék ki fehér pettyel? – szomorkodott Katica. – Az enyémek mind feketék, látod? – fordította oda a szárnyait.
– Akkor vigyél kettőt, mind a két szárnyadra egyet! – ajánlotta a galóca.
– Köszönöm, de inkább keresek tovább, hátha megtalálom a sajátomat – felelte a katicabogár, és elszállt. A réten talált egy elhagyott labdát. Igaz, pöttyös volt, de biztos, hogy egyik petty sem az övé, mert túlságosan nagyok és fehérek. Pici feketét nem látott rajta, pedig jó alaposan körbemászta. Közben meg is ijedt, mert egy csupaszáj virág egyik szája megszólalt.
– Mit keresel, Katica?
– Az elveszett hetedik pettyemet – válaszolta a kis bogár. – Nem láttad véletlenül?
– Sajnos nem láttam. Szívesen adnék az enyémekből, de nekem sincs egy sem – mondta a tátika, és mutatta bársonyos sárga szirmait.
– Nem baj, te így vagy szép! – vigasztalta Katica a virágot, és továbbvándorolt. Addig-addig repkedett a réten, míg összetalálkozott a cinegével.
– De szép napszínű mellényed van, cinege! – dicsérte meg a kismadarat. – Mondd csak, nem láttad véletlenül az elveszett pettyemet?
– Sajnos nem – felelte a cinke. – De kérdezd meg a rét tündérét, hátha ő tud róla. Ott napozik éppen a harangvirág kelyhében.
Katica odaszállt, és halkan megkondította a halványlila harangvirág egyik csengettyűjét. Szilli, a rét tündére kikukucskált kelyhéből.
– Mi szél hozott erre, hétpettyes katicabogárka? – csilingelt vidám hangja.
– Sajnos már csak hatpettyes vagyok – szomorkodott Katica. – Elveszett a hetedik, a legszebb pettyem. Tudnál segíteni rajtam?
– No, nézzük csak! – töprengett el Szilli. – Mikor láttad utoljára?
– Tegnap még megvolt, az biztos – felelte Katica. – Sőt, ma reggel is láttam a patak tükrében. Aztán hancúroztunk egy jót a barátaimmal, és utána már nem volt meg.
– Nocsak! Hancúroztatok? És nem lehet, hogy esetleg a barátaid többet tudnak, mint én? – kacsintott a kis bogárra huncutul a tündér.
– Gondolod? Lehet, hogy csak megtréfáltak, és náluk van pettyeim legszebbike?
– Mindjárt meglátjuk – csilingelte a tündér, és varázspálcáját megsuhintva bűbájszavakat suttogott. A pálca nyomán képek jelentek meg a levegőben, halványan, de azért jól láthatóan. Katica a barátaival… Katica a barátai nélkül… végül a barátok Katica nélkül, ahogy vígan nevetgélve gurítják egy levél alá az elcsent hetedik pettyet. – Látod? Ott van a pettyecskéd.
– Jaj, én meg világgá szaladtam bánatomban – kacagott megkönnyebbülten Katica. – Biztos kinevetnek majd a többiek, de nem baj, most én voltam soron a tréfában. Köszönöm a segítségedet, Szilli!
Katica vidáman hazaszállt. Barátai aggódva várták, és azon nyomban visszaadták az elcsent pettyet. Végül együtt nevettek a jól sikerült tréfán, és Katica fogadkozásán: „Úgyis visszakapjátok!”

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Orgoványi Anikó: Katicaköszöntő
/Forrás: http://www.operencia.com/


Egy kicsi katica ébred,
röppen az álom szeméből,
mosdatja mind a hat lábát,
elég volt a hosszú télből.

Két kicsi katica ébred,
potrohukat domborítják,
szárnyaikat fényesítik,
pöttyeiket csinosítják.

Hét kicsi katica ébred,
kidugják fejük a napra,
szellőcske köszönti őket,
csápjaikat cirógatja.

Száz kicsi katica ébred,
táncra kel velük a szél is,
szélrózsa szirmain szállnak,
piroslik tőlük az ég is.

Kép forrása: Ideas for your home

Nagy Bandó András: Pöttyös katica
Hét a pöttye Katicának,
légy türelmes, ide szállhat,
ujjad hegyén megpihenhet,
szárnyat bontva röppen egyet.
Hét a pöttye, számolsz, nézed,
egyet, kettőt, hármat, négyet,
megtalálod mind a hetet,
s önmagadtól kérdezgeted:
hátát vajon ki festhette?
Ki volt, aki teremtette?
Ki tervezte, ki rajzolta?
Ki volt, aki kiszámolta?
És amire eljutsz hétig,
nézed ahogy száll az égig.

Kép forrása: imgkid.com

Katicás kiszámoló

Katicának hét pöttye.
Hátán csücsül örökre.
Megvan vajon mindegyik?
Kire hét jut, kiesik.
(Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét)

Sarkadi Sándor: Katicabogár

Habselyem a rokolyája
Nyitva piros kis kabátja
Tenyeremen vígan sétál
Hét a pöttyöd, szép a röptöd
Szállj el, szállj el, katicabogár.

Berényi Nagy Péter: Katica és a Gomba

Pötyi, a kis katicabogár vígan röpdösött virágról virágra a cirógató napsütésben.

- De jó, hogy újra tavasz van! – sóhajtotta boldogan. – Most akár ki is feküdhetnék napozni a százszorszép szirmaira…

- Hm, igen, úgy is lesz! Éljen a jó idő!

Azonnal indult. Leszállt a kiszemelt helyre, és éppen kicsi kosarát tette le, amikor hirtelen nagy zúgással feltámadt a szél! Pillanatok alatt beborult az ég, s egy ronda, sötét felhőből máris óriási esőcseppek kezdtek el záporozni.

- Jajaj – riadt meg Pötyi - , gyorsan fedett helyet kell keresnem magamnak!

A nagy szélben alig tudott előrehaladni valamicskét, mert körülötte nagy kövér vízcseppek csaptak le! Az egyik még súrolta is, és szinte teljesen beborította vízzel az egyik szárnyát! Ekkor egy kicsit lejjebb ereszkedett, mert a fűszálak között egy piros gombát vett észre!

- Jó napot! – ért földet a katica. – Bemutatkozom: Pötyi a nevem! Vizes lett a szárnyam, így nem tudok hazarepülni! Megengeded,  hogy elbújjak a kalapod alá a vihar elől?

- Gyere csak gyorsan! – hívta kedvesen a gomba. Engem Gedeonnak hívnak!

Pötyi lefeküdt a földre, és fázósan betakarózott egy falevéllel.

Csöpp, csöpp, csöpp… ez eső álomba ringatta a kis katicát.

A tavaszi nap meleg sugarai ébresztették föl mély álmából. Amikor kinyitotta a szemét, meglepődve látta, hogy nem az alatt a gomba alatt van, amelyiknek tövében elaludt. Az a gomba apró, pici volt, épp hogy csak befért a kalapja alá, ez meg itt egy jó terebélyes kalapú, sudár termetű…

- Kérem…kérem szépen…Gedeont keresem!

– De hiszen én vagyok nem ismersz meg?! rázta meg a kalapját nevetve Gedeon. Hát te nem tudtod, hogy mi, gombák az esőben nagyon gyorsan növünk?! Az egyik pillanatban még icurkák-picurkák vagyunk,

aztán meg hipp-hopp, máris megnövünk! De most irány gyorsan haza, biztosan aggódnak érted a szüleid.

És gyere el holnap is!

Otthon aztán Pötyi boldogan mesélt arról a csodáról, hogy már egy rövid tavaszi záportól is milyen jó

nagyra tud megnőni egy kicsinyke kis gomba…

Forrás: http://katibogar.gportal.hu

"Lepke, lepke, szállj a tenyerembe" (versek, mesék, mondókák)

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

A pillangófa /Mester Gyöngyi/


A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe. Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagyétvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta és továbbállt.
A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt, múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz, s az erdei gyomok szárai is, aztán lassan megerősödött. Törzse előbb ceruzához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több.
Csenevész törzsével, összevissza nyújtózkodó, hajlékony, barna ágacskáival senki nem vette komolyan. Igazán fel sem tűnt az embermagasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel nem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó tavaszi langy esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága, s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő szálas faóriások lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a nagy fák koronáját.
Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán gyorsan röpült az idő. Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csak azon érzékelte, hogy egyszer kibújtak a zöld levelei, aztán meg mind lehulltak. Nagyritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről, évre.
Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban a szokásos hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni. Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.
A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak, majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint volt azelőtt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.
A nagy, tüzes golyóbis napról-napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg ágaimon - gondolta -, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor kicsit próbaképpen megrázkódott, egyetlen egy se rebbent fel közülük. Jobban szemügyre véve a fehér pillangóhadat észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő egy pillangófa! Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárgacsíkos, pihésen pihés kis rovar telepedett a fehér pillére. Nem mész onnan - rivallt rá -, hagyd békén az én pillangóimat! Micsodáidat?! - ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. Te buta kis vadcseresznyefa. Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!
A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő! A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: Nagyra nőj kicsi fácska, te vagy itt a legszebb! Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe. Színes bogyóival a zöld paravánélő dísze lett a kis fa. Beköszöntött az ősz, és tarka-barka, sárgás pirosan zöldes barna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél multával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap, virágot bonthasson, s a bolondos szél erdő szerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb…

Nyomtatható: http://crayonsandcutiesinkindergarten.blogspot.hu/2014/05/interactive-butterfly-lifecycle-craft.html

Galambos Bernadett: Hernyónóta

Erőszakos fráter vagyok,
állandóan rágcsálgatok.
Addig eszek, addig rágok, 
amíg mozdulatlan bábbá válok. 
Színem tarka, szivárványos, 
pöttyös, foltos, csíkos, sávos. 
Talán nem is tudhatod, 
hol rejtőzök, lapulok? 
Hátulról is fejnek látszom, 
elölről is fejnek látszom, 
így hát vigyázz jól, barátom, 
megijeszthet az álarcom! 
Néha olyan turpis vagyok: 
nem láthatod, merre bújok. 
Életben csak így marad, 
kit ..szeretnek a madarak.. 
És, ha eljön az az idő, 
vár a puha, csendes bölcső, 
álmodok egy csoda álmot, 
csúf hernyóból "széppé" válok!

Kép forrása: buttinette Textil-Versandhaus GmbH

Mentovics Éva: Lepkeálom

Bodzabokor rejtekén
szundikál egy csepp legény.
Szivárványszín csipkeinge 
pilleporral van behintve. 

Tücsökzene elringatja, 
virágtányér ring alatta. 
Pillekönnyű lepkeálom

Kép forrása: Fine Craft Guild

Gryllus Vilmos: Reggeli harmat

Reggeli harmat
kelti a lepkét.
Virág a réten
tárja a kelyhét.

Látja a lepke,
billen a szárnya,
virágkehelyben
reggeli várja.

Kép forrása: bluepurpleandscarlett.com

Bolla Gábor: A lepke cípője

Pille egy fűszálon ébredt fel, amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.

Vidáman lebegett a kergetőző, könnyű szellők hátán. Táncoló pitypangernyőcskék között szállt csapongva, és látta, hogy lent a réten ezerféle, szebbnél szebb virág nyílik. Ennek nagyon megörült, mert szívesen szívogatott volna egy kis mézédes nektárt. Így hát lassan leereszkedett egy kamillaágra, ahol rátalált hamar a finom eledelre. Ott kényelmesen elhelyezkedett, és eszegetett. Hirtelen megpillantott egy nagy bogarat a földön, éppen a kamillabokor alatt. 
– Hát te ki vagy, és mit csinálsz itt!? – kiáltott le a pillangó. 
– H…h… hogy én? K…k…ki vagyok? – dadogta meglepődésében a bogár. – Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod. 
– A micsodádat? 
– A cipőmet. 
– Az meg mire jó? 
– Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának. 
Pille csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva.

Bizony, kellene nekem az a cipő – gondolta –, jól mutatna a lábamon.

– Add nekem a lábbelidet, te futrinka! – kérlelte. Szükségem volna rá!
– Nem, nem! Nem lehet! – mondta a bogár. – Azt nem adhatom, hacsak… 
– Hacsak? 
– Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából! 
– Rendben, áll az alku! – válaszolta Pille, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral. 
Cseréltek, a bogár fogta a port, és nagy örömmel elsietett vele. Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megpróbált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreállt. Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől.
A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem próbált már felrepülni. Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt: 
– Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! – kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot meg fehér margarétát. Boldogan lebegett a virágos mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.

Tóthárpád Ferenc: Átváltozó

Nem érdekli, mi lesz holnap,
csak eszik és araszolgat.
Szekálják is sokan érte,
ám senkivel nem cserélne.

Petéből kelt, óvta erdő,
lombzabáló csúf tekergő
lett belőle – mondják róla.
Régi álma vált valóra,

bábbá vénült istenadta,
langyos szellő babusgatta…
Aztán… nocsak! Új varázslat:
napsugártól pille szárnyak

öltöztetik új ruhába.
Még a páva is csodálja!
S lám egy lepke a magasba'
hernyóságát kikacagja.

Kép forrása: o Time For Flash Cards

Drégely László: Csillagjáró három lepke

Szederje-bederje -
Gesztenyefa ágon
Három sárga lepke.
Egyik elszáll reggel,
Másik elszáll délbe'
A harmadik este
A csillagos égre,-
Csillagokról seper
Harmatot a rétre.
Forrás: http://mesemorzsa.blogspot.hu

Kép forrása: etsy.com

Simai Mihály: Tavaszi dúdoló

Szállj ide,
szállj oda,
ez a virágszálloda. Égre nyíló ablaka,
rétre néző ajtaja,

lepkeszárny-függönye,
a csillárja száz bibe.

Szállj ide,
szállj ide!

Mennyi nektár és virágpor!
Ilyet nem lelsz sehol máshol!

Szállj ide,
szállj oda:
most nyílt meg a szálloda.
Forrás: http://mesemorzsa.blogspot.hu
Kép forrása: http://www.babble.com

Pille, pille, pillangó

Pille, pille, pillangó,
Szállj le a kezembe,
szivárványnak színeit
fesd a tenyerembe!

Pille,pille,pillangó!
Olyan,mint az álom.
Mitől lettél ilyen szép?
Én majd kitalálom.

Libbenő szép virág,
felhő közelében,
hernyóból lett tündérlány
Odafönn az égen.

Pille,pille,pillangó!
Szállj le a kezembe,
Szivárványnak színeit
fesd a tenyerembe!
Forrás: http://mesemorzsa.blogspot.hu
Kép forrása: http://www.iheartcraftythings.comhttp://www.iheartcraftythings.com

Kárpát Erzsébet: A szúnyog és a pillangó

Tarka szárnyú lepke szállt a rózsára. A virágok összedugták fejecskéjüket:
— Ó, de szép pillangó! — mondta a kardvirág, aki épp a rózsa mellett állt.
— És nézzétek, milyen kecses! —fűzte hozzá a tulipán.
— A szárnyait nézzétek! A szárnyait! — lelkendezett a liliom.
— És a csápjai! Milyen finomak! — csodálkozott a tátika.
A rózsa szeretettel hintáztatta szép vendégét.
A pillangó meghallotta a virágok beszédét, és dölyfösen kihúzta magát. Illegett-billegett, hogy a kert valamennyi virága felfigyeljen rá. Szárnyait kiterjesztette, majd ismét összecsukta, és közben csápjával játszadozott.
Ekkor melléje telepedett a szúnyog.
— Hogy mersz idejönni az én rózsámra, te szúnyog? Keress magadnak más helyet, van elég virág a kertben! — ripakodott rá a pillangó, majd gúnyosan hozzátette:
— Hogy is jutott eszedbe pont a legszebb virágra szállni, és épp a legszebb pillangó mellé? Nézd meg, milyen szép vagyok én! Milyen sok színben pompázik a szárnyam! És te? Ó, te kis szúnyog, milyen pici, milyen vézna is vagy te! És milyen csúnya, színtelen a ruhád! Nincs rajtad semmi pompa. Nézz csak meg engem! Nézd a szárnyaimat. Ugye, irigyelsz?
És kiterjesztette szárnyait, hogy a kis szúnyog jobban csodálhassa.
A szúnyog éppen válaszolni akart, amikor hirtelen háló csapódott rájuk. Kisfiú sétált a kertben, meglátta a kiterjesztett szárnyú tarka lepkét, és gyűjteménye számára akarta megszerezni.
— Nagyszerű! — örvendezett. — Ilyen szép pillangót még nem sikerült fognom.
És indult a ház felé.
A szúnyog könnyedén kibújt a lepkeháló egyik résén, de a pillangó bizony fogoly maradt. Kétségbeesetten sírdogált. A szúnyog megsajnálta, és elhatározta, hogy megmenti. Rászállt hát a kisfiú kezére, és megcsípte. A kisfiú odakapott, de közben kiejtette kezéből a lepkehálót. Az leesett a földre, és a pillangó kiszabadult.
— Jaj a lábam, jaj a hátam! — nyögdécselte. Szárnyait is alig tudta megmozgatni, hogy felszálljon, és egy távolabbi bokor tetején keressen menedéket. Ott aztán végigtapogatta magát. Szerencsére minden tagja épségben maradt, csak hát sajgott egy kicsit. Hanem a szárnya! Elborzadva látta, hogy az bizony megkopott. Lepergett róla a csillogó hímpor.
Keserves sírásra fakadt. Amikor alaposan kisírta magát, körülnézett, és a rózsán meglátta a szúnyogot. Odaszállt melléje, és így szólt:
— Kedves kis szúnyog, köszönöm, hogy megmentettél. De nézd, milyen csúnya lett a szárnyam. Nagyon el vagyok keseredve. Az én életem most már nem ér semmit. Jobb lenne meghalnom, mint ilyen csúnyán élnem.
A szúnyog nem szólt semmit, és a pillangó most vette csak észre, hogy egyik lábát fájlalja, tapogatja.
— Kis szúnyog, csak nem most sérültél meg?
— De igen! — felelte a szúnyog. — Mikor a kisfiú rácsapott a lepkehálóval, eltörött az egyik lábam.
A pillangó lesütötte szemét, és megszégyenülve mondta:
— Kis szúnyog, engedd meg, hogy bekössem fájós lábadat. Kérek a rózsától egy pici virágszirmot, azzal bepólyálom, a póktól meg egy kis ezüstszálat, azzal átkötözöm.
Úgy is tett. Bepólyálta, bekötözte a szúnyog fájós lábát. Azután sokáig ültek egymás mellett szótlanul. Végre megszólalt a szúnyog.
— Hát, ez a lábam, azt hiszem, béna marad, amíg élek. De látod, én azért szeretek élni. Remélem, hogy még így, bénán is, sok bogártársamnak, pillangónak, szúnyognak lehetek segítségére.
A pillangó csendesen Így szólt:
— Kedves kis szúnyog, kérlek, fogadj barátoddá. Maradjunk együtt ezután, és taníts meg engem is arra, hogyan kell másokkal jót tenni.
A szúnyog szívesen beleegyezett, és attól fogva mindig együtt röpködött a csúnya pillangó és a béna lábú szúnyog. Minden rászorulón segítettek, és messze földön minden bogár, pillangó szívébe zárta a két jószívű, mindig segíteni kész barátot.
Forrás: http://mesemorzsa.blogspot.hu

Kép forrása: Pinkstampagne

Csupa csiga (versek, mesék)

Kép forrása: Found on etsy.com

Országhegyi Károly: Csupa csiga
Csigaházban
csigabiga.
Csiga hátán
csiga ház.
Csupa csuda
dús csalitban
csiga lassan,
csendben csúszik
csiga meg a
csigaház.


Fésűs Éva: A szívtelen csiga


Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.
- Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.
A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.
Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.
- Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:
- Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!
Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.
Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
- Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.
- Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
- Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.
Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.
- Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!
S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.
- Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.
Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.
- Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.
- Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!
Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:
Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.
Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:
- Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!
A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
Itt a vége, fuss el véle.

Kép forrása:

Tőgyi János

A csiga
Kicsi csiga család
Csúszik a zöld fűben,
Hátán hordja házát
Egész esztendőben. 

Maga mögött húzza 
Hosszasan a nyomát, 
Szemeit kinyújtva 
Kémleli világát. 

Eső után reggel 
Útra kél a csiga, 
Megérkezik egyszer 
Vajon valahova? 

Nézz körül ha esett, 
Nézz a lábad elé, 
Ne legyen baleset, 
Lépj a csiga mellé!

Kép forrása: Laura Smith

Várfalvy Emőke: Csiga palotaAnya miért üres a csiga-biga háza?Talán elköltözködött egy új palotába?Ahol van sok ablak s a padlón puha szőnyeg,Amit neki szorgos kaszás pókok szőttek,Van szép nagy asztala és kényelmes széke,Hűtőjében friss, ropogós zöldborsólevélke,Meleg takarója s egy óriási ágya,Amiben elférhet legalább száz párna.S a cipeléssel sem kell, hogy fáradjon maga,Segít neki abban apró hangyák hada,Hiszen akinek egy palota a háza,Hogy nézne ki mégis, ha a sárban mászna?

Hajnal Anna: A csigáról

Ébred a csiga,
csíkos háza
vastag kapuval
volt bezárva -
kinyitja. Kidugja
szarvacskáját,
vígan veszi a
hátára házát,
s ahogy világgá
sétafikál,
hátán a háza
félreáll.

Ni, a csiga!
Hátán háza,
jaj be lassú
a sétája,
de minek is sietne?
Zöld asztala terítve.

Zöld saláta,
sárgarépa,
piros málna
a diéta.
Ebéd után bebújik,
a házában aluszik.

Szerencsésebb
nincsen nála,
akárhol jár,
hátán háza,
akár fáradt, akár fél,
a házába hazatér.

Otthon van ő
a világon,
lenn az úton,
fenn az ágon,
eléri az éjszaka?
A házába tér haza.
Vers forrása: Mesemorzsa

Kép forrása: etsy.com

Amikor kinn süt a nap, (a két kéz öt ujja nyitva)
Kis csiga a házában marad. (az ököl zárva a hüvelykujj eldugva)
De amikor eső hullik, (két kéz a fej fölött, az ujjak mozgatása)
Csigabiga előbújik, (a fej két oldalán a két mutatóujj)
Neki az a jó idő,
Mikor esik az eső. (az ujjak mozgatása, az eső utánzása)
Kép forrása: 
László Dorottya: Miért lassú a csiga?

Réges-régen a csigák gyorsabbak voltak a gepárdoknál, talán még a versenyautóknál is. Gyorsaságukról ismerte őket mindenki az erdőben. S hogy miért lettek ilyen lassúak? Elmesélem.
Történt egyszer, hogy a csigának levele érkezett. Kivette a postaládából, és villámgyorsan elolvasta.
„Kedves Csiga!
Hallottam, tegnap megnyerted a futóversenyt. Szeretnélek hát meghívni magamhoz, hogy ezt megünnepeljük egy finom ebéddel.
Üdv: Rigó koma”
De a csiga sem volt ám buta! Jól tudta, hogy a rigó fel akarja falni, ezért esze ágában sem volt elmenni erre az ebédre. Viszont egy szívélyes meghívást nem illendő visszautasítani….
Így hát igazán nem tudta, mit is tehetne.
– Talán lemondhatnám – morfondírozott magában – de nekem sem esne jól, ha valakit meghívok ebédre, és az nem jön el.
Aztán remek ötlete támadt. Meg is írta gyorsan levélben, hogy sajnos, már más ebédre hivatalos, ezért nagyon sajnálja ugyan, de a rigó ebédjére nem tud elmenni.
Nagyon büszke volt az ötletére, és azt hitte, hogy ezzel a dolog el van intézve. Legnagyobb meglepetésére azonban a rigó visszaüzent:
„Kedves Csiga!
Ez igazán nem lehet akadály! Kivel fogsz ebédelni? Meghívhatnád őt is hozzám, és együtt ehetnénk. Feltétlenül üzend meg, hogy ki az, és mit válaszolt a meghívásra!
Üdv: Rigó koma”
Látta a csiga, hogy a rigó rájött a turpisságra, ezért azt üzente vissza, hogy váratlan esemény közbejötte miatt, sajnos, le kellett fújni az ebédet. De most akkor mit tegyen?
– Ha elmegyek a rigóhoz, akkor megesz engem. De ha udvariatlan leszek, és azt mondom, hogy nem megyek, ….hát, akkor is megesz! – sóhajtotta bánatosan, miközben egy levelet rágcsált.
Pár napjába beletelt, mire új ötlettel állt elő. Megüzente, hogy fáj a lába, és ezért nem tud felmenni annak a magas hegynek a tetejére, ahol a rigó lakik.
Ez volt az, amit nem kellett volna! A rigó nyomban visszaüzent egy levélben, hogy semmi baj, majd akkor ő eljön a csigához beteglátogatóba. Szegény csiga, most már hiába bizonygatta, hogy semmi komoly baja nincs a lábának, csak egy kicsit megrándult, a madár ragaszkodott hozzá, hogy meglátogatja.
– Jaj, jaj, most mit tegyek? – sápadt el a csiga.
– A rigó biztosan azért jön, hogy megegyen.
Jött is másnap a rigó, a legszebb fekete öltönyét vette fel a látogatás tiszteletére.
– Szia, Csiga koma! Jobban van már a lábad? – kérdezte a madár.
– Hát, ezt igazán nem mondhatom, Rigó koma – válaszolta a csiga.
– Na, mutasd csak! De hát neked nincs is lábad! – állapította meg döbbenten a rigó.
– Állj csak fel, kérlek, járj egy kicsikét! Hadd nézzem meg, milyen állapotban vagy!
Hát most mit tegyen? Soha életében nem járt még lassan! Most mégis felállt a székről, és ahelyett, hogy elcikázott volna, lassan döcögve csusszant az ajtó felé. Amint a rigó meglátta ezt a kínszenvedést, felkapta a karmaival, és visszatette az ágyba. Gondosan bekötözte a fájós haslábat, főzött teát, majd jobbulást kívánt, és hazament.
Hogy a rigónak miért esett meg a szíve a betegséget színlelő csigán, és miért próbálta meggyógyítani ahelyett, hogy, mint minden normális rigó, megette volna, azt még ma sem tudjuk.
De az biztos, hogy a csigának lelkiismeret-furdalása volt, amiért ily módon becsapta a szegény rigót. Félelmében, hogy kiderül a csalárdsága, még hosszú ideig lassan járt, s úgy megszokta, hogy teljesen eltunyult. Ma már, ha akarna, sem tudna ide- oda cikázni.
Ha a csiga a rigót be nem csapta volna, az én mesém is tovább tartott volna! Vagy még eddig sem!

Forrás: http://mesekonyvem.com

 

Képről képre: Robot kiállítás

Így kezdődött:

A folytatás:

 

Köszönjük a látogatást!

jelről jelre: szél

Kép forrása: hu.wikipedia.org

Hajlik az ág, fúj a szél, (szélfújás utánzása)
nyírfa lombja összeér, (magastartásban kezünket a
fejünk felett összeérintjük)
újra vissza, újra szét,(karokat leengedjük, majd
vissza)
rajta, rajta, most elég!(ugrálunk, közben taps)

Kép forrása: Found on lemonlimeadventures.com

Fú- fú- fú a szél,

őszi nótákat zenél.

Hajladoznak rá a fák,

Széltáncot jár minden ág.

Jobbra dűl és balra dűl,

Szél nótákat hegedül.

Táncot jár a falevél

Kép forrása: Found on seameadowgifts.com

Gazdag Erzsi: a cinege és a szél

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.

Nemsokára itt a tél.

Found on pinwheelsforpeace.com

Szabó Lőrinc: A szél meg a nap

Licskes-lucskos öreg bácsi,
Hujj, hujj én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte, 
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

Kép forrása: http://kidscraftroom.com

Kép forrása: Found on beadandcord.com

Kép forrása: Found on happinessishomemade.net

Kép forrása: Found on deliacreates.com

Kép forrása: Cristina Santos

Kép forrása: Cristina Santos

 

Jelről jelre: ló

Kép forrása: 3barbi1985.kepeslap.com

Zelk Zoltán: Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

1. rész

Egy kiscsikó nagyot gondolt, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója. Kiszökött az istállóból, ki ő, az udvarra, ottan aztán gondolkozott: erre-e vagy arra? Megkérdezte jobb lábától, így felelt az: jobbra... megkérdezte bal lábától, az meg azt mondta: balra... Mérges lett a kicsi csikó, s így kiáltott: se erre, se arra, én mondom meg, merre mentek, két szememmel én vezetlek induljunk amarra!

El is indult a kiscsikó, kiért az utcára, amerre a szeme mondta, arra ment a lába. Néha futott, néha meg csak ballagott, megállott, fölötte a kék magasban három lepke táncolt. Lepkénél is magasabban, madarak lebegtek, madaraknál magasabban, szinte aludt, olyan lassan, úszott egy kis felleg. Fellegnél is magasabban, - mi is lehet magasabban - ott már a nap szállott, aranyszárnya beragyogta, átalérte, átalfogta az egész világot! Így mendegélt a kis csikó, így tanulta ezt a szép világot, fecskét, felhőt, aranyszárnyú napot és virágot - mint a betűt, úgy olvasta a rétet és az utcán a házat, a kéményből szálló füstöt, kertekben a fákat, a fákon az ágat, az ágon a levelet, úton futó szekeret, szekeren a kereket, labdát rúgó, lepkét űző, kavicsdobáló, kergetőző, domboldalon hempergőző gyereket!

Azt hitte a kicsi csikó, hogy már mindent látott, ismer ő már mindent, mintha otthon az istállót - ideje hát megkeresni, akihez patkót veretni indult: a kovácsot. Ideje, hogy patkó legyen már az ő lábán is, akkor aztán lehet por is, jöhet hó is, sár is. Azt se bánja, ha nem vasból készül az a patkó, az se baj, ha csak ezüstből, az se, ha aranyból, hiszen ő még kicsi csikó, sokára lesz nagy ló, beéri ő azzal is, ha gyémánt az a patkó...- Így baktatott a kiscsikó, teli gondolattal, dehogyis törődött ő már fákkal, madarakkal, nem törődött már egyébbel, nem gondolt már mással, csak azzal s hét határon, nem is annyin, de hétszázon nagy hírű kováccsal. Megleli-e valahára, odaér-e végre, ki hinné, hogy olyan messzi az a falu vége?

Mert ott lakik azt, azt már tudja, hallotta anyjától, aki jaj de sokat, szépet mesélt a kovácsról... Mesélhet is, ő már látta, mikor patkóért volt nála, abban a kis faluvégi, nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, belül kormos házban, hol a lángok a szikrából úgy kelnek ki, mint tojásból, s rögtön nekipirosodva szállnak föl a magosba, ottan, mintha
dudaszóra, dehogy arra, fújtatóra, a fújtató szélszavára járják, lányok piroslobogású, piros arcú, piros lábú piroskedvű táncát!   Ott lakik a tűznek, vasnak parancsoló híres kovács, az a bőrkötényes, olyan erős, vasat hajlít, de sohase mérges. Mindig tréfát tud a szája, a vasat így kalapálja: "Belőled patkó leszen, te abroncs a kereken, te ásó, te meg kapa..." Mindegyikhez van szava - szeretik is, az se fáj, ha rájuk ver a kalapáccsal, attól is csak erősödnek, attól is csak nagyra nőnek!

Node, hogy a mesémet még tovább is meséljem, elmondom, hogy épp egy macska futott arra a csalánnal és papsajttal teli árokszélen. Gondolja hát a kis csikó, ha nincs kitől mástól, megkérdezem, hol a kovács, ettől a macskától. Szól is hozzá, így köszönti:

- Szép jó reggelt, szomszéd, te vagy az a híres cirmos, én meg csikó volnék. Elindultam hosszú útra, járom a világot, láttam napot, felhőt, fecskét, fákat és virágot, láttam rétet, házat, füstöt, úton futó szekeret, s láttam olyat...el se hinnéd, én se hinném el neked, én se hinném, ha nem látom: gyereket, aki két lábon, nem úgy, mint mi, nem négy lábon, nem úgy, mondom, de két lábon áll is, jár is, szalad is, ha beljebb mégy a faluba, megláthatod magad is... De amiért útra keltem, járom a világot, nem lelem én, nem találom sehol a kovácsot!


Vadászatról jött a macska, s mert nincs tarisznyája, úgy hozta csak az egeret haza a szájában. És ez volt a szerencséje, jaj, milyen nagy szerencséje, annak az egérnek, mert egérrel a szájában macska se beszélhet. Letette hát, le az útra, s már hiába nézte, nézhette, hogy árkon-bokron túl van az egérke!... Fut az ebéd! - sír a macska s úgy nézett utána, ahogyan a kecske nézne futó káposztára, ahogyan a kutya nézné a szaladó hurkát, májast, vérest, s a gazdasszony a lábrakelt kapros túrósbélest! Nem soká búsult a macska, holnap is nap, egeret holnap is talál a réten, ha nem ottan, a pincében, eleget. A csikónak válaszolva így szólott hát miákolva azzal a jajongva zengő, ha baja nincs is kesegő, "i"-vel, "a"-val "ú"-val nyúló kutyafület szomorító macskanyelven, hogy: Miaú... És még egyszer, hogy: Miaú...

Ejnye, te buta macskája! - kiáltott a csikó rája - nem a "mi a", hanem "ki a"! Ember, aki bőrkötényes, kalapácsos, sose mérges, tűznek, vasnak is ura - én mondom, csikószavamra, én mondom, hogy így igaz!

De a macska csak ezt fújta: Mi-aú...Mi-aú... Aztán újra, újra csak ezt, hogy: Mi-aú... Míg a csikó el nem unta, visszaballagott az útra, nagy mérgesen így dohogva: hiszen gondolhattam volna, hogy egy ilyen semmi macska, hol a kovács, nem tudhatja! Nem kell patkó a lábára, úgyis fölmászik a fára, háztetőre, kerítésre, ha fázik, a kemencére - annyi dolga, semmi dolga, nem húz ekét, szekeret, annyi gondja, nincs más gondja, kergeti az egeret!

Kép forrása: Found on allfortheboys.com

2. rész

... Megyen tovább a kiscsikó, sűrű porban, gondban, talál-e majd valakire, aki tudja, hol van, ki megmondja, hol a kovács - s egyszerre csak hallgat... két fülével hallja... Jaj, mit is hall... jaj, beh szép ez... beh gyönyörű, beh csodás... valaki csak ezt kiáltja:

- Ott-ott-ott-ott a kovács! - Nem azt kiáltja: ott a pék, ott a szabó, ott az ács, ott a cipész, ott a bognár, hanem ezt: - ott a kovács! Ott-ott-ott-ott a kovács!

Nézdegél a kicsi csikó, s látja, hogy a porban fürdik egy kendermagos tyúk, mint ruca a tóban. Ő kodálja, ő kiáltja azt a szép varázsszót, amitől a csikó kedve rögtön táncra állott, s a tyúkocskát boldog szóval köszönti eképpen:

- Szép jó napot, annyi magot, kukoricát és kukacot, mint fűszál a réten! Láttam tojást szakajtóval, azt mondták, hogy mind te tojtad... Hallottam, hogy száz csibéd volt, s egynek se lett híja, mind a százat fölnevelted, puha szárnyad alá vetted, mikor jött a héja... Híred-neved fényesebb, mint akármék madárnak, akkor is, ha csak palánkig, ha az eperfa ágáig repít föl a szárnyad. Hallottam én, hogyan sírt a fülemüle és pacsirta, mert nem tudták a varázsszót, azt az ott-ott-ott - a kovácsot, ezért a nagy zokogás - mondjad, mondjad, édes húgom, kendermagos kicsi tyúkom, mondjad, hol van a kovács! -No hiszen! Ennyi dicséret! Tyúk csőréből száll az ének, de csak ennyi, semmi más: Ott-ott-ott-ott - a kovács!

- Ott, ott, ott, ott, csak ezt mondod, azt is mondd, hogy hol az az ott! - szól a csikó már kiáltva tyúkocskára, de hiába, hogyha mást nem mondhatott: ennyit tanult az anyjától, mert az se tudta tovább, az is csak a csirkeólat járta, nem az iskolát!

- Hiába no, holtig tanul, ha tovább nem él, aki él, most már azt is megtanultam, tyúkesze van csak a tyúknak - gondolja a kicsi csikó, s búsan tovább mendegél. Porban, gondban, még nagyobban, még búsabban mendegél, feje fölött nem száll lepke, nem cikázik már a fecske, nem repül más, csak a szél. Fönn az égen, hol nemrégen göndör felhő lebegett, készülődnek, fenekednek, villámkarddal harcba mennek, borzas, kusza, vadfekete, nagyharagú fellegek. A napot is eltakarják, soha ilyen szomorút, amerre a csikó jár most, még az ég is beborult. Nemcsak borul, szakad is már, megered a zápor, hasad az ég, az a sötét, a villámok cikkanó kardjától. Mintha ledőlnének a hegyek, olyan robaj szakad a világra, mikor két fekete felleg, mint a bikák, összevesznek, s ölelkeznek életre-halálra!

- Itt van már a világ vége... jaj, milyen ifjan megértem... - sír a csikó, s nagybúsan néz patkótlan lábára - kocsit húzott a dédanyám, a nagyanyám, édesanyám, csak én lettem ily nagyon hiába! - Így kesergett a kiscsikó, míg a zápor verte, de ő csak sírt, mert a virág, réten a fű, kertben a fák, mind-mind kinevette. Bizony nem szép, ha nevették, könnyű nekik, megtehették, itt születtek, kertben, úton, réten, nem csoda hát, hogyha tudják, egy kis zápor nem a világ, nem is világvége. Bezzeg csak születtek volna, mint a csikó, istállóban, a nyakuk közé akkor csapna zápor... tudom, úgy megijednének, odahagyva kertet, rétet, kifutnának, ki ők a világból. Úgy futnának, gyökerük is utánuk szaladna, mint a cica után, ha fut, vele fut a farka!

Nagy ijedtségre, nagy öröm, nagy sötétre nagy fény, zápor után még ragyogóbb, ényesebb a napfény. Mintha korsót a kemence tüze-lángja éget: attól fényes a zománca, úgy fényesít a nap lángja hegyet, dombot, rétet. Zöldebb a zöld, tündökölnek pirosak és sárgák és a kékek és fehérek - margaréták, nyárfák, pipacsok, akácfák, füvek, százszorszépek most ezerszer szépek! Minden vidám, minden boldog, minden újraéled, mint vizen a buborékok, pattognak a lég hátán a darazsak, a méhek.


Hát a csikó? Olyan régen nem szólottam róla, mintha bizony a lábán már aranypatkó volna... Hogy is lenne! Honnan lenne! Nem talált még oda a kovácshoz, csak úgy megyen most is szegény, mint a mese legelején, feje fölött három lepke szálldos. Lepkék fölött két víg fecske lubickol a fényben, fecskék fölött egy kis felhő álldogál az égen. Úgy áll ottan, úgy bámul a tündöklő világra, mintha kettőig se tudna számolni az árva. Úgy tesz, mintha ott se lett vón, csak az apja, meg az anyja, bátyja meg a nénje, mikor előbb tüzes mennykőt szórtak a vidékre. Oly ártatlan legelészi kék füvét az égnek, szinte várod, már azt várod, egyszer csak fölbéget...

Béget is, de itt a földön béget egy kis bárány, szerencsére éppen ezt az országutat járván. De csak úgy jár, kedvetartja, céltalan, semerre, nagy vígan ezt mondogatva: E-e-e-e-er-re! Meghallja a kicsi csikó, s mit érez, nem érez: higgyek neki, vagy ne higgyek, ez is csalremény lesz? Ha ez se tud többet, mint a tyúkocska s a macska...

- Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska!

Kép forrása: Found on daniellesplace.com

3. rész:

- Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska! Vezess hát, te kicsi bárány, ha tudod, hogy merre, fizetséged három szekér most kaszált füvecske - de ha kevés, lehet négy is, vagy akár egy egész rét is!

S mond a bárány: "Er-re! E-e-e-e-er-re!" - És a bárány elvezette csikót a kovácshoz, ahhoz a kis faluszéli nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, bévül kormos házhoz, hol a kalapács s az üllő olyan nagyon összeillő nótát tudnak, olyan nagyon szépet, hogy aki ezt hallja egyszer, meghallgatná még ezerszer, s még aztán is egyszer. Az a csengés! De csuda hang! Nem is tud olyat semmi harang! Nem ír olyat kóta! Mert a munka és az ének, mint testvérek együtt élnek világkezdet óta. Együtt kelnek, együtt járnak, együtt vágnak a világnak, olyan teli tarisznyával, benne minden jó szerszámmal, szerszám mellett hegedűvel, síppal, dobbal, furulyával. Mikor este megpihennek, csillag alá telepednek, csillagfénynél így beszélnek: "Mi vagyunk a két testvérek, mi tehetünk csudaszépet, annyi csudát, annyi szépet, attól leszen szép az élet!" - Csend az üllő, fut a hangja a csikó elébe, ottan aztán kettéválik, úgy bújik be jobbról, balról, mind a két fülébe.

Egy lépés csak és a csikó eléri, mit vágyott, meglátja azt a híres, kalapácsos, bőrkötényes, óriás kovácsot. Mert hát óriások mind-mind a kovácsok, másképpen hogy is bírnák el a nagy kalapácsot. Bizony óriások, valahány kovácsok, homlokuk az eget éri, ahol csillagzápor sistereg szikrákból. Mondom, óriások mindahány kovácsok, a kiscsikó mégis bátran csak elébe állott, odaállott bátran a kovács elébe, és ahogyan kigondolta, de éppen úgy szóról szóra, köszöntötte, kérte, adjon neki egy szép szóért négy patkót cserébe... Nem kívánja vasból, dehogy kéri abból, úgy is jó lesz, az is jó lesz, hogyha csak aranyból...

Node ami ekkor történt... Ki nem találnátok, hogy a kovács nagy nevetve, kalapácsát is leejtve, így szólt, így kiáltott:

- Ejnye, kiscsikója, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója! Hogy mi jut, mi nem jut egy csikó eszébe, hát egy toronyóra lánccal, az bizony nem kéne? Aztán mit adjak még néked, teli zsákkal meleget? S ráadásul akik hozták, Sándor, József, Benedek, őket is adjam neked? Itt van, fogjad, fuss el véle, mind a tiéd, viheted! - Tréfa amíg tréfa, de már komoly szóra fogja, megsimogatja a csikó selyemszőrű, fehér foltos homlokát, úgy mondja:  - Ha bírná a lábad, én megpatkolnálak, patkó nélkül, üres lábbal el nem bocsátnálak, de ha gyönge vagy még, gyönge a patkóra, csak azt mondom , te kiscsikó, hallgass a jó szóra: menj haza anyádhoz, kihez mennél máshoz, feküdj mellé a szalmába, két mellső lábához! - Ennyit mondott, s vette máris a nagykalapácsot, a csikó is lába alá megint a világot.

- No mostan, bal lábam, no mostan, jobb lábam, most mondjátok, merre menjek, melyik utat járjam? - Szól az egyik: arra, szól a másik: erre, de a csikó azt gondolja, legjobb már semerre... Semmi útján menni Semmilyenfalvára, ahol nincs ház, nincs istálló, senki meg ne lássa, senki meg ne tudja, milyen szégyen érte, azt a patkót a kovácstól mily hiába kérte! Így mendegélt a kiscsikó se halva, se élve, amikor eléje toppant az a macskaszájból pottyant, azatudjátokmelyikvolt, azameseelejinvolt piciri egérke. Tűbe fűzött cérnaszálnál vékonyabb a hangja, de azért a kicsi csikó mégiscsak meghallja, amikor így szól hozzája:

 

- Kicsi szívben nagy a hála, jót tettél, hát érte jót várhatsz cserébe! Ha te nem szólsz a macskának, rég megevett volna, lenne sírom, mint apámnak, annyi cincogó fajtámnak, kardos körmű-fogú macska feneketlen torka. De te olyan csudát tettél, egy szavaddal megmentettél, egyet szóltál, és a macska máris földre ejtett - hálából elmondok most egy tücsökdalra szerzett papírt, ceruzát nem látott hajnali harmatba mártott fűszállal írt verset - szólt és belekezdett:

"Lapulevél háta, az van írva rája, egyszer egy kiscsikó elment Semmilyenfalvára. Fényes reggel indult, kormos éjszakára, csak akkor ért a kiscsikó Semmilyenfalvára. Olyan nagyon fáradt, rögtön lefeküdne, ha csak egy szál szalmára is, ha csak egy szál fűre. Mikor lefeküdne, akkor érzi, látja, kalimpál a levegőben de mind a négy lába. Tudja már, hogy baj van, lépne már a földre, de hát Semmilyenfalvának semmilyen a földje, Ha semmi a földje, rétje is csak semmi, aki azon fog legelni, semmit fog legelni. Nem vágyik már másra, bárcsak nőne szárnya, ha nem élhet lent a földön, az egekbe szállna. De ha odaszállna, ugyan hova szállna, mert csak semmilyen ég borul Semmilyenfalvára. Fönn a semmi égen semmi nap világít, attól van ott olyan sötét, hogy semmi se látszik. Örökös
az éjjel, csillag mégse lángol, semmi-csillag nyájak mellett semmi-hold a pásztor. Nem volt ottan tegnap, nem lesz soha holnap, egy van csak ott, az a híres nesze-semmi-fogjad. Hát azt jól megfogta szegény kiscsikója, azóta is ott lebeg a levegőben lógva!"

Nem tudta az egér tovább, én se mondhatom már tovább ezt a tücsökkótán jegyzett, egérfoggal kihegyezett fűszállal írt verset - csak azt tudom, hogy a csikó ijedtében olyat ugrott, rögtön otthon termett... 
Patkót, kovácsot feledve, a szalmába heveredve, odabújt anyjához, lehajtotta selyemszőrű, fehér foltos kicsi fejét két mellső lábához. El is aludt, és az anyja olyan álmot súgott a fülébe, azt álmodta, hogy már nagy ló, most fogják be a szénásszekérbe. Kocsiúton patkó csattog, ő viseli ezt a patkót, mit a kovács vasból patkolt, színigazi vasból, ahol megyen, ahányat lép, ahány kőre, kavicsra lép, szikra pattan abból. Patkóverte kő és kavics szikrákat virágzik, és a szikrák fölrepülnek az égbolt aljáig. Ottan szirmukat kibontva, eget-földet beragyogva, hajnalig lebegve, csillagok közé beállnak, maguk is csillaggá válnak - este van már, este.   Este van már, éjszaka lesz, nem mindenki látja, az éjszaka szép kertjének mennyi a virága.

Első virág: csillagvirág, a második: szentjánosbogárka, a harmadik: a madarak, cinkék, rigók, szarkák, varjak fészekbe bújt álma - a negyedik és a legszebb istálló szalmáján termett: a kiscsikó anyjasúgta álma! Hangja is annyi az éjnek, amennyi virága, olyan a táj, olyan, mint egy óriási csuda zeneláda. Húzza már a tücsök, húzza, első sötét óta, hegedű az egyik lába, másik a vonója. S mert hát kell a nagybőgő is a hegedű mellett, mocsár partján, kút káváján, békák is brekegnek. Kisbőgő, nagybőgő, kisbéka, nagybéka, tücsök hangja, béka hangja, mint a fehér kréta, mint a fehér kréta, fekete táblára, úgy írja rá az éjszaka fekete falára, füvekre és fákra, tóra, rét hátára, csillagfényes mindenségre, az egész világra, ezt a nótát, ezt az egyet, mert most csak ez járja:

"Egérfogta-rágtalapulevél háta, nem megy el a mi kis csikónk Semmilyenfalvára!"

Kép forrása: Kép forrása: borsoo.blogspot.com

Nagy Bandó András: Pej paripám

Járatom délben a

lépeget vélem a

itt kocog énvelem pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végén a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Baktat az úton a

lépdel a téren a

járogat vélem a pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végen a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Vágtat a réten a

vágtat a völgyben a

vágtat a hegynek a pej paripám. Hej, paripám!

Fölrepül vélem a

ott röpül vélem a

szárnyal az égben a pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végen a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Kép forrása: Found on redtedart.com

Kép forrása: radmegan.blogspot.com

Kép forrása: Found on blogtiale.blogspot.com

Kép forrása: Found on mrskingrocks.blogspot.com

Jelről jelre: falevél

Kép forrása: Found on liljorochtulpaner.blogspot.it

Gryllus Vilmos: Őszi levél

- Hova mész falevél?
- Oda, hova visz a szél.

- Honnan jössz falevél?
- Fa ágáról hoz a szél.

- Fázol-e falevél?
- Hideg bizony ez a szél!

- Szállj tova falevél!
- Röpülök, ha fúj a szél.
Egy kis huncut szélgyerek
falevelet kergetett.
Összevissza kavarta,
feldobálta magasra.

Rászórta a fejemre,
leráztam én nevetve;
feldobáltam, fel az égbe,
kapaszkodjon meg a szélbe!
Szabó Gitta: A kis falevél

Beköszöntött az ősz, hűvösebbre fordult az idő. A szél hintáztatta a faleveleket, és ilyenkor a kis falevél nagyon jól érezte magát.
- Mami, mami! Gyere, hintázz velem!- hívta édesanyját, a Nagylevelet.
Vidáman hintáztak, ám a mama egy-kettőre elfáradt, mert így ősszel erősebben kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen.
A Kislevél minden nap talált valami furcsát, amit addig még nem látott.
- Anyu! Olyan hideg van, pedig süt a Nap!
- Hát igen, itt van az ősz. Azután jön a tél.
- Anyu! Milyen az a tél? Én még soha sem láttam olyat.
- Télen fehér hó borítja a fákat, és nagyon hideg van. De addigra  mi már nem leszünk a fán.
- Akkor hol leszünk? – kérdezte csodálkozva Kislevél.
- A földön. Ősszel a levelek mind lehullnak a földre. Vastagon betakarják a fa tövében lévő apróbb növényeket, és téli búvóhelyet nyújtanak a kicsinyke állatoknak. Például a sündisznó is a levéltakaró alatt, alussza át a telet. Ha a ruhánk színe, vörösre és sárgára változik, néhány napon belül, akkor egymásba kapaszkodunk, és együtt libegünk majd a föld felé. Meglátod milyen jó lesz!
A Kislevél egyik reggel tűzpiros ruhában ébredt.
- Anyu! Nézd milyen gyönyörű! – és örömében táncra perdült, ám egy óvatlan mozdulat után a nevetést kiáltás váltotta fel.
- Jaj! Anyu, segíts! Lezuhanok!
- Feszítsd ki magad, hogy lassabban zuhanj!- kiáltotta utána Nagylevél. – Mindjárt jövök én is, és megfoglak!
Amikor utolérte a kislevelet, óvatosan alásiklott, és most már együtt libegtek lefelé.
- Anyu, ez csodálatos! Igazad volt! Ilyen remek, dolog még soha sem történt velem.
- Figyelj! Nem sokára földet érünk – figyelmeztette a Nagylevél. – Hopp! Meg is érkeztünk! Tudod – mondta a mama -, napokon belül leesik a hó, és betakarja a lehullott leveleket. Ruhánk  elázik, elrongyolódik, összekeveredik a többi levélével. Aztán, mikor jön a tavasz, a hó olvadni kezd, és a földbe mossa az elázott leveleket. Ez új erőt ad a földnek.
- Ez borzasztó! A gyönyörű piros ruhám el fog szakadni? Pedig én annyira szeretem!
- A leveleknek ez a sorsuk. Ősszel leesnek a fáról. Védik és melegítik az apróbb élőlényeket, táplálják a földet, és tavasszal új élet születik belőlük. És persze Te is új ruhát kapsz.
Hamarosan jött egy hideg fuvallat, és nyomában sűrűn esni kezdett a hó. Kislevél az édesanyjával összeölelkezve pihent a fehér takaró alatt. Mielőtt elaludtak volna, Kislevélnek ismét  furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság.
- Anyu! Csak azt mondd meg még nekem, mi lesz tavasszal?
- Az emberek azt mondják, akkor éled a természet. A fák rügyezni kezdenek, melegebben süt a Nap, elolvad a hó.
- És mi? – kérdezte óvatosan Kislevél, mert már említett a mamája valamit neki erről, és félt a választól.
- Mi a hólével és többi levéllel a talajba szívódunk, aztán friss fű  és szép színes virágok kapnak életre a táplálékban gazdag földből. Hóvirág, ibolya, kankalin, százszorszép, nefelejcs, és még sok - sok más virág is.
- Én ibolya szeretnék lenni! – suttogta a Kislevél.
- Nekem is tetszik az ibolya. Együtt fogjuk köszönteni az illatukkal a tavaszt. Jó lesz? De most már aludjunk! Elfáradtam.
Kislevél szorosabban bújt édesanyjához, majd megnyugodva elszenderedett.
Álmában is várta a tavaszt, amikor majd felveheti vadonatúj, ibolyakék ruháját.

 

Kép forrása: Found on flickr.com

Kép forrása: Found on buzzfeed.com

Kép forrása: Found on frugalfun4boys.com

Kép forrása: Found on livedan330.com

Kép forrása: Found on shop.hobbylobby.com

Jelről, jelre: Kisegér

Forrás: saihirek.sathyasaibaba.hu

A vers:

Kását főz a kisegér...
Kását főz a kisegér,
minden tálat telemér,
ennek is ad egy kis kanállal,(hüvelykujj)
annak ad egy nagy kanállal,(mutatóujj)
amannak egy pohárkával, (középső ujj) 
ennek itt egy csuporkával,(gyűrűsujj) 
a legkisebbnek nem jutott,(kisujj) 
ezért aztán el is futott. (ujjainkkal a karján felsétálunk a nyakáig, és megcsiklandozzuk)

A mesék:

A hős egér

(Eszkimó népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer nagyot gondolt a kisegér, s kíváncsian kikukkantott a lyukból. Szép nap volt, se meleg, se hideg, éppen arra való, hogy sétálgasson, aki sétálni szeret. A mi kisegerünk pedig nagyon szeretett sétálni. 
Szólt is mindjárt a nagyanyjának: 
— Nagyanyókám, sétálni mennék! 
Egér-nagyanyó beleegyezett: 
— Nem bánom, elmehetsz, de ebédre itthon légy! 
A kisegér elindult. Amint ment, mendegélt, egy tó partjára érkezett. 
A kisegér körüljárta a tavat, aztán azt gondolta: 
— Nagy tó, nem kicsike, de azért én átúszom rajta. 
Azzal nekirugaszkodott, és átúszott a túlsó partra. Igen büszke volt rá, hogy ilyen ügyes. Hanem mikor hátranézett, csudálkozva látta, hogy a tó nem is tó. Hát akkor micsoda? Nagyanyó lábanyoma, belefolyt az esővíz ... 
Kíváncsian tovább bandukolt. Nézelődött, cincogott — egyszer csak egy nagy, magas hegybe ütközött. 
A kisegér most se várt sokáig, hanem azt gondolta: 
— Nagy hegy, nem kicsike, de azért én mégis átugrom! Aztán hopp! — nekifutott, átugrotta a hegyet. 
De alighogy hátranézett, megint csak elcsudálkozott: a hegy nem is hegy, hanem csak egy száraz fűcsomó... 
Most már csak azért is tovább baktatott. 
Jó messze járt már, mikor hirtelen két medvét pillantott meg. Verték, püfölték egymást. 
A kisegér egy darabig nézte őket, aztán azt gondolta: 
— Vad állatok, nem szelídek, de azért én mégis átcsusszanok közöttük! 
Azzal bátran nekilódult és átcsusszant a két verekedő állat közt. 
Most csudái kozott el csak igazán! Mikor hátranézett, látta, hogy nem is medvék verekednek, csak két kicsi hörcsög ... 
Nem is sétált tovább, hanem sietve hazament, s amit látott-tapasztalt, elmesélte a nagyanyjának. Az pedig jót nevetett rajta. 
— Butuska kisegér vagy, hallod-e! Látszik, hogy még nem kunkori a farkad! 
Azóta a kisegérből nagy egér lett, a farka is kunkori lett, ő maga is bizonyosan sokkal okosabb lett.

A kisegér

(Indián mese. Ford. Határ Győző) 

Egér asszonyságnak és Egér uramnak volt egy egér kislányuk. Ez az egér kislány nőtt, növekedett, és mindenfelé tudták már, hogy ő a világ legszebb kisegere. Oly szép volt, hogy Egér asszonyságnak mi jutott eszé­be, mi nem: gondolta, férjet kerít neki. Egér uram is segített, de csak úgy, hogy bólogatott, meg a farkincáját csóválta, mert afféle férjuram módjára a fejtörést és a döntést átengedte Egér asszonyságnak. Gondolt is ő az égvilágon mindenkire, aki a drágalátos kis egér leánykájának méltó férje lehetne; de mindegyiknek megvolt a maga hibája. Az egyiknek túlontúl hosszú volt a farka, a másiknak bozontos-nagy volt a bajusza, a harmadik­nak hiányzott a foga. Egyik sem volt arra érdemes, hogy ekkora magas kitüntetés érje. Hosszú tűnődés után Egér asszonyság és Egér uram gon­dolatai a Nap körül állapodtak meg. Alig várták, hogy jöjjön a hajnal; és mihelyt gurigás szekéren begördült, így szólították meg: 

- Téged várunk, hatalmas Nap. Tudd meg, hogy van egy tündöklő szépségű leánygyermekünk: a legeslegszebb kisegér, amilyen valaha szü­letett. Csak te lehetnél méltó férje, mert te vagy a leghatalmasabb; igen szeretnénk, ha feleségül vennéd. 

Hanem a Nap így válaszolt: 

- Nem én vagyok a leghatalmasabb; a leghatalmasabb a Felleg, amely még engem is elhomályosít. 

Ahogy ezt Egér asszonyság és Egér uram meghallották, nosza, útnak eredtek, hogy megkeressék a felleget. Meg is találták. Hát épp sírdogált. 

„Nem csoda, hiszen olyan egyedül van” – gondolták, és neki is el­mondták ugyanazt, amit a Napnak. 

- Nem én vagyok a leghatalmasabb – felelte a Felleg. – A leghatalma­sabb a Szél, amely engem is megkerget. 

Egér asszonyság és Egér uram csak álmélkodott, és indultak izibe, hogy megkeressék a Szelet. Ott találták az országúton, és ha nem is tudták utolérni, egy szempillantásra, ahogy lecsillapodott, a fülébe kiabálták: 

- Hatalmas Szél! Tudod-e… – De a Szél a szavukba vágott: 

- Tudok mindent. Csakhogy nem én vagyok a leghatalmasabb. Mert a leghatalmasabb az ott: a Fal, amely engem is feltartóztat. 

Egér asszonyság és Egér uram körülbámulnak: hát ott a Fal, nem messze. Odaszaladnak, szólnak hozzá, zöld mohás, roskatag, feketedett fal volt az már. Egér asszonyság és Egér uram szólítják, szólongatják torkuk szakadtából többször is; de csak nem hallja a Fal, olyan öreg volt már. olyan süket. Nemhiába mondják, hogy süket falnak hasztalan beszél az ember. Valahára nagy nehezen csak meghallotta, és így szólt: 

- Nem én vagyok a leghatalmasabb; a leghatalmasabb az egér, amely még rajtam keresztül is lyukat rág. 

Egér asszonyság és Egér uram egymásra néztek: felkunkorították farkincájukat, kissé hátra sunyították fülecskéiket, és ráncba szaladó, fontos­kodó képpel – uzsgyi!… Úgy eltűntek az országút árkán, hogy mielőtt látta volna valaki, már nem voltak sehol. 

Egér asszonyság és Egér uram csakhamar hozzáadták a lányukat egy ifjú egérhez, és a lakodalom napján Egér asszonyság is, Egér uram is szen­tül meg voltak győződve, hogy az ő vejüknél nincs hatalmasabb a világon. 

Meg is maradtak ebben a hitükben, s azontúl csupa boldogság volt az életük.
Barkácsolás:

Kép forrása: Found on facebook.com

Kép forrása: Uploaded by user

Kép forrása: Found on gettincraftystampin.com

Kép forrása: Found on welke.nl

Befejezésül:

Jó játékot és aztán jó étvágyat!

Kép forrása: Found on alittlemarket.com

Az árnyék tízszer

1. Boldizsár Ildikó: Az árnyék meséje

Valamikor réges-régen az árnyékok is színesek voltak. Az embereknek nem kellett tükörbe tekinteniük, ha meg akarták nézni magukat. Elég volt rápillantaniuk az utca kövére vagy a ház falára, és rögtön látták, hogy csálén áll a kalapjuk vagy leszakadt a kabátaljuk. Az árnyékok engedelmesen követték az embereket, és nagyon büszkék voltak pompás külsejükre. Nem volt közöttük két egyforma, mint ahogy az emberek világában sem akadt ilyen. Ha az emberek megálltak, hogy elbeszélgessenek, az árnyékok is szóba elegyedtek egymással:

– Hallottátok, mi történt azzal a zöld kockás fickóval? – kérdezgették. Vagy:

– Nem tudjátok, mi lehet a piros sapkással? Olyan régen láttuk! És hol van az a sárga hasú a csíkos nadrágjával?

Talán örökre így is maradt volna, ha egy napon az egyik árnyék azt nem gondolja magában: „Miért kell nekem folyton az ember nyomában járni? Miért nem mehetek oda, ahová én akarok? Unom már, hogy mindig őt kell követnem, az ő ritmusára kell lépnem, az ő mozdulatára kell emelnem a karom. Akkor kell ébrednem, amikor ő kikel az ágyból, s csak akkor aludhatok el, ha ő már álomra hajtotta a fejét. Elég volt ebből!”

Az árnyék még aznap elmondta bánatát a többieknek. Az árnyékok sugdolózni kezdtek egymás között: – Igaza van! – mondogatták. – Mi nem akarjuk többé követni az embereket!

Így hát azon kezdték törni árnyékfejüket, hogyan szabadulhatnának meg tőlük. A kisfiú árnyéka azt eszelte ki, hogy délben, amikor a legkisebbre kell zsugorodniuk, töpörödjenek kicsire, és ne kezdjenek növekedni, amikor a nap továbbindul az égen. De a többiek nem akarták ezt, mert attól féltek, hogy örökre kicsik maradnak. A mesemondó árnyéka azt találta ki, hogy bújjanak álruhába. Elmesélte, hogy az állatok között is vannak álruhás állatok. Nem hitték el neki, de a tudós árnyéka elmagyarázta, hogy a tövises sáska a levelekhez tud hasonlítani, a botsáska a fák ágaihoz, az üvegsügér pedig a víz színéhez. Ezen az árnyékok jót nevettek, és már sorolták is, ki milyen álruhába bújna legszívesebben: teáskanna… füles kosár… hintaszék… vitorlás hajó. De egyiknek sem sikerült, hiába próbálgatták.

– Tudjátok mit? – szólalt meg akkor a futó árnyéka. – Szökjünk meg tőlük!

– De hogyan?

– Talán akkor a legkönnyebb, amikor alszanak. Lemászunk az ágyukról, és csöndben kisurranunk a házak ajtaján. A tisztáson megvárjuk egymást… – mondta az árnyék, de befejezni már nem tudta a mondatot, mert a futó futásnak eredt.

Nagy volt az izgalom azon az estén az árnyékok között. A kislány árnyéka annyira izgatott volt, hogy elfelejtette utánozni a kislányt fogmosás közben. A táncosnő árnyéka mindent összekevert: ha a táncosnő a bal kezét emelte, ő a jobbot tette fel, ha a jobb lábát lendítette, neki a balja lendült. Szerencsére senki sem vette észre a tévedéseket.

Aztán eljött az éjszaka. Az árnyékok búcsú nélkül hagyták ott az embereket, és boldogan gyülekeztek a tisztáson. Hang nélkül indultak az erdő felé. Vándoroltak egész éjszaka, siettek, hogy minél messzebb kerüljenek az emberektől. Menet közben arról álmodoztak, milyen jó lesz majd ezentúl azt csinálni, amihez kedvük van.

Az éjszaka után eljött a reggel is. Fölkelt a nap, ébredeztek a színek is. De hiába jött szemét dörzsölgetve a piros, ásítozva a zöld, álomittasan a világoskék, az erdő közepét nem tudták beragyogni.

Ott, az erdő közepén, száz meg száz fekete alak kuporgott, ott kuporgott az egész árnyékvilág. Abban a pillanatban, amikor leváltak az emberről, elveszítették színeiket, kockáikat, pöttyeiket meg csíkjaikat, és egyformák lettek valamennyien. Bánták már a szökést, és szerettek volna visszafordulni, de nem találták a visszafelé vezető utat. Az emberek a keresésükre indultak, és késő délután rájuk is találtak. De attól kezdve az árnyékok nem láthatták többé az emberben magukat, és az ember sem láthatta magát bennük.

2. Árnyékfogó

Kiolvasunk egy fogót. Elkezdi kergetni társait. A megfogás módja különös: a fogónak az éppen üldözött játékos árnyékára rá kell lépnie. Ha ez megtörtént, akkor ezt hangosan közli a megfogott játékossal, és ettől kezdve ő lesz az új fogó. Válasszunk egy játékvezetőt, aki az árnyékra-lépéseket ellenőrzi. A játékot napos időben, déltájban játszhatjuk. Kora reggel és késő délután túl hosszúak az árnyékok és így a megfogás túl könnyű.

3. A színház:

Kép forrása: Found on awhitecarousel.com

Kép forrása: Found on designmom.com

4. Játék a kezekkel:

Kép forrása: Found on flickr.com

Kép forrása: Found on etsy.com

5. A rajzolás

Kép forrása: Found on palisadespreschool.org

Kép forrása: Found on alittlelearningfortwo.blogspot.com

6. Árnykép készítés:

Kép forrása: Found on playbasedlearning.com.au

7. Építés

Kép forrása: Found on pre-kteacher.tumblr.com

8. Napóra készítés:

Kép forrása: Found on otherwiseeducating.blogspot.com

Kép forrása: Found on scholastic.com

9. Elemlámpás "játék" (kísérlet)

Kép forrása: Found on nature-watch.com

10. Feladatlapok

Kép forrása: Found on kidsunder7.com

Kép forrása: Found on kleuteridee.nl

További ötletek: https://hu.pinterest.com/akarczewicz/az-árnyék/

Festék kavarás (házilag elkészíthető festék receptek)

Kép forrása: Found on megherald.blogspot.com

A legegyszerűbb:

Egy csésze sót keverj össze egy csésze liszttel és egy csésze vízzel, majd keverj hozzá ételfestéket, és készen is van!

Vízfesték: (Forrás: Gyereketető)

4 evőkanál liszt

1 evőkanál cukor (elhagyható)

1/4 l hideg víz

3/4 l forró víz

ételfestékek – ha igazi szép színeket is szeretnél, akkor válogass INNEN! A festékek ára ne riasszon el, ez a kis flakon festék nagyon sokáig elég, hiszen egy-egy adag festékhez, gyurmához csak néhány cseppnyi kell belőle! Nekem ez a csokis volt a kedvencem, mert pont csokiszín lett a festékünk!

Hogyan készül a festék?

A lisztet és a cukrot öntsd egy kislábosba, és keverd el a hideg vízzel csomómentesre! Majd a lábost tett a tűzhelyre, és lassan, fokozatosan öntsd bele a forró vizet is! Főzd addig, míg be nem sűrűsödik!

Utána vedd le a tűzről, porciózd ki kis tálakba, vagy zárható üvegekbe, és keverj hozzá mindegyikhez ételfestéket!

"Lenyomatfesték"

(Forrás: http://www.mintamokus.com/borbarat-festekek-hazilag-lenyomatfestesekhez/)

Amire szükséged lesz

  • 6 db kisebb dunsztosüveg (pl bébiételes üvegek)
  • 3 evőkanál cukor
  • 1/2 evőkanál só
  • 1/2 csésze kukoricakeményítő
  • 2 csésze víz
  • Ételszínezék (piros, kék, sárga)

Így csináld

  1. A hozzávalókat lassú tűzön összekeverem, egészen addig, amíg sűrűsödni nem kezd
  2. Ha túl sűrűnek találod, akkor egyszerűen keverj bele még egy kis vizet
  3. Kavard, amíg ki nem hűl, majd oszd 6 felé és egyenként színezd őket kedved szerint

Ujjfesték 1.

Hozzávalók:

1 bögre liszt

1 bögre víz + ételfesték összekeverve

Ujjfesték 2.

Hozzávalók:

3 evőkanál cukor

1/2 teáskanál só

1/2 csésze kukoricakeményítő

2 csésze víz + színezőanyag

Lassú tűzön, állandó keverés mellett felmelegítjük és, ha besűrűsödött kihűtjük.

Ujjfestéket készíthetünk joghurtból vagy vaniliapudingból is, ha ételfestéket keverünk bele.

Pufifesték:

Kép forrása: www.incredibleart.org

Biztosan sokan ismeritek a hőre domborodó 3D-s festékeket. Találtam egy egyszerű receptet a házilagos elkészítéshez, amely gyorsan, és tökéletesen működik

Az eredeti, angol nyelvű recept

  • 1 evőkanál önkelesztő liszt
  • 1 evőkanál só
  • néhány csepp folyékony ételfesték
  • víz

Egy csésze (nem bögre) liszthez 1 és 1/4 teáskanál sütőport és 1/4 teáskanál sót összekeverünk és adagolunk hozzá annyi vizet, hogy nagyjából nokedli tészta sűrűségű masszát kapjunk. Ételfestő pasztával, temperával vagy tojásfestékkel színezhető. A bekevert massza máris felhasználható. Felhordható ecsettel, hurkapálcával vagy fültisztítóval vagy tölthetitek kilyukasztott zacskóba és tubusba is.

Kép forrása: http://csanavarazs.wordpress.com/

Egy csészényi lisztből nagy mennyiség lesz, ezt érdemes részekre osztani, és különböző színekkel színezni.

Kép forrása: sitiodasara.blogspot.com

A kész műveket mikrohullámú sütőben lehet felpuffasztani és megszárítani (bár önmagában is szép domború). A forrásoldal magas hőfokon 10-30 másodpercet ír, de tapasztalat alapján 300 watt az ideális, s azon a fokozaton is 15-20 másodperc, de ez nyilván függ a minta méretétől. A lényeg, hogy szárítás közben figyeljétek, hogy mi történik, és tökéletes lesz.

Forrás: Melissa Goodsellkreablogger

Kép forrása: blog.pufferbelliestoys.com

Tempera a tojássárgájából (Forrás: https://csanavarazs.wordpress.com/2013/08/19/alapok-tempera-hazilag/)

  • tojássárgája
  • víz
  • ecet (hogy ne romoljon meg a keverék)
  • ételszínező por (piros, sárga, kék – profibbaknak érdemes fehér és fekete színt is beszerezni! :))

Feltörjük a tojást, és a sárgáját egy műanyag pohárba tesszük. A tojássárgájához kevés vizet és egy pici ecetet keverünk, fapálcikával addig kavargatjuk, míg egyenletessé nem válik.

Tegyünk a kívánt színárnyalathoz megfelelő mennyiségű, arányú ételszínező port a keverőtálkába, majd adjunk hozzá tojássárgáját és keverjük ki.

 

Festőpaletta:

Kép forrása: Found on theleftcoastmama.com

Kép forrása: Kép forrása: Found on scontent-ord1-1.xx.fbcdn.net

Kép forrása: http://www.buzzfeed.com/peggy/clever-classroom-tips-for-elementary-school-teachers#.rdMAd6wbp

Ecset helyett:

Kép forrása: Found on doodlesandjots.com

Kép forrása: Found on pagingfunmums.com

Kép forrása: http://ithappensinablink.com/handled-sponge-stamps-viva-vantage-paper-towels/#_a5y_p=2323850

Forrás: http://de-tout-et-de-rien-caroline.blogspot.hu/2014/03/finger-sponge-painting.html