Kép forrása: Found on crafty-crafted.com

Kecske

A bakkecske és a kos (ukrán népmese)

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Volt egy bakkecskéjük meg egy kosuk. A bakkecske meg a kos jó barátságban voltak: ahova a bakkecske ment, oda ment a kos is. Ha a bakkecske a veteményeskertbe ment káposztát lopni, a kos követte. Ha pedig a virágoskertbe füvet legelni, a kos oda is utána ment.

- Azt mondom én neked, asszony - szólt az ember a feleségéhez -, hajtsuk el a háztól ezt a kecskét meg a kost, mert sem a veteményeskert, sem a virágoskert nem marad meg tőlük.
- Hordjátok el magatokat, ne lássalak benneteket többé az udvaromon! - kiáltott a gazda a két jó barátra.

Amint a bakkecske meg a kos meghallották ezt, tarisznyát varrtak maguknak, és elindultak világgá.
Mennek, mennek, mendegélnek, hát egyszer csak egy farkaskoponyát találnak a mező közepén. A kos erős volt, de igen félénk, a bakkecske viszont bátor, de igen gyenge.

- Emeld fel a farkaskoponyát, kos barátom, te vagy az erősebb - szólt a bakkecske.
- Vedd fel inkább te, te vagy a bátrabb!
Addig vitatkoztak, amíg aztán közös erővel fel nem emelték, és bedobták a tarisznyába.
Tovább mennek, mendegélnek, hát Látják: tűz lángol az egyik mezőn.
- Menjünk mi is oda, ott tölt|ük az éjszakát, hogy a farkasok fel ne faljanak.
Odamennek a tűzhöz. A tűz körül három farkas ült, kását főztek.
Mit tehetett a két jó barát, jó estét kívánt a farkasoknak.
- Jó estét, jó estét! - örültek meg a farkasok.
- Még nem fő a kásánk, de most már hús is lesz hozzá belőletek!
Megijedt a bakkecske, a kos is igen megrémült. Eszébe jut a bakkecskének a farkaskoponya.
- Vedd csak elő, kos barátom, azt a farkaskoponyát!
A kos benyúlt a tarisznyába, és kivette a koponyát.
- Nem ezt, hanem a nagyobbikat! - mondja a bakkecske.

A bárány megint kihúzza ugyanazt.
- Van ott még nagyobb is, azt add ide!
Megrémültek a farkasok, azon kezdték törni a fejüket, hogyan szökhetnének meg innen: ,,Mert ez olyan két jószág, hogy a fejünket veszi, lám csak, egyre- másra húzzák elő a tarisznyából a farkaskoponyákat!"
Megszólal az egyik farkas:
- Úgy látom, nagyszerű társaságunk lesz a vacsorához, a kása is szépen fő már, de fel kellene még önteni egy kis vízzel. Elszaladok vízért a kútra.

Azzal fogta magát, és mát szaladt is. Közben gondolja magában:
,,Süllyedjen a pokol fenekére a társaságotok!" Várja a másik két farkas, mikor tér vissza a társuk, de közben ők is azon gondolkoznak, miként illanhatnának el innen.
- Elment az a gézengúz, aztán bizonyára leült valahol, a kását meg nincs mivel felönteni. Török egy vesszőt, megyek, visszakergetem.

Ezzel szedte is a lábát, többé vissza se tért.
A harmadik farkas tovább üldögélt nagy rémülten.
- Utánuk megyek már, megnézem, mi történt velük!
Már szaladt is, örült, hogy elmenekülhet.
Ekkor azt mondja a bakkecske a kosnak:
- Na, komám, most már kapjuk be egykettőre ezt a kását, aztán szedjük mi is a lábunkat!
Hamarosan bekapkodták, aztán, uccu, neki, vesd el magad!

Az első farkas ezalatt így gondolkodott:

,,Hát nem szégyen három farkasnak megijedni egy bakkecskétől meg egy kostól? Menjünk csak vissza, faljuk fel a bitangokat!"

Mire a farkasok visszatértek, a két jó barát már kiürítette az üstöt, kereket oldott, és felmászott egy magas tölgyfára. Törik a fejüket a farkasok, hol találhatnák meg a bakkecskét meg a kost. Elindultak a nyomukban, és megtalálták őket a tölgyfán. A bátor bakkecske felmászott egészen a tölgyfa tetejére, a kos pedig, mivel félénkebb volt, lejjebb maradt.
- Te vagy az idősebb – mondja a két fiatalabb farkas az öregnek -, te mondd meg, hogyan hozzuk le onnan az ebadtákat.
Hanyatt feküdt az öreg farkas a fa alatt, és elkezdett varázsolni. A kos remegve ült az ágon, de félelmében elvesztette egyensúlyát, és ráesett a farkasra. A bátor bakkecske nem sokáig gondolkozott, elkiáltotta magát:
- Hozd csak fel ide azt az öreg farkast, majd én ellátom a baját!
Felpattantak erre a farkasok, nekiiramodtak, hogy csak úgy porzott utánuk az út.
A bakkecske is lemászott a nagy fáról, elmentek a mezőre, kalibát építettek, és még ma is ott élnek, ha meg nem haltak.

Kép forrása: Found on clubhousejr.com

Sz. K. Kutas Orsolya: Kecskedal

Kicsi kecske megy az úton,
Mekk - mekk - mekk.
Belelép a nagy gödörbe,
Sáros lesz a ködmönkéje,
Hazaszalad az akolba,
Anyukája majd kimossa,
Mekk - mekk - mekk.

Kányádi Sándor: Kecske

Nem jött az este haza a kecske. 
Hiába várta hiába leste 
szegény gazdája, nem jött a restje. 
Erre a gazda dolgát ott hagyta, s vesszőt nyesve 
kósza kecskéjét keresni kezdte. 
Ide belesve, oda belesve, 
itt is kereste ott is kereste, 
de csak nem találta. 
Kiment a határba. 
Fekete volt az este, 
fekete volt a kecske. 
Mindent, de mindent feketére feste a csillagtalan este. 
Ha ott lett volna se találja. 
Ború szállott a gazdára. 
Bizonyára kóbor, ordas, éhes farkas lehetett a veszte. 
S drága kecskéjét sajnálni kezdte: 
drága kecske, jó kis kecske, volt tejecske, nincs tejecske. 
Mennyit adott reggel, este, s gazdáját is hogy szerette! 
Így kesergett hazáig a kecske nélkül maradt gazda. 
De egyszerre furcsa neszre lett figyelmes, 
közelebb lépett a kerthez 
S hát a halvány, akkor kelő Hold világán látta 
Hogy a drága kecske fényes teste ágaskodik az ágakig. 
Egész este a gazda oltványait nyeste. 
Megállj kecske!– így a gazda. 
Egyik szarvát megragadta, s a vesszővel melyet nyesett, 
kecskéjének nekiesett, s nyeste, nyeste 
és a kecske sírt, mekegett egész este.
Kecske ének

Rekecs a kis kecske

kicsit rekedtecske

Reke-re-kere-kecs

Mért vagy rekedt kecske?

 

Kicsi Rekecs kecske

rekedten recsegte:

Reke-re-kere-kecs

Meghűltem az este.

Birka

Az aranyszőrű bárány

Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt, mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjetek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony - azt mondta az édesapjának - elmegy világgá s addig meg sem áll, amíg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál.

Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenesen a nagy juhos gazdához s elémondta, hogy mi jóba járt.
- Éppen jókor jöttél, - mondá a gazda, - mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod.

Megalkudtak, hogy, ha esztendő ilyen a nyájból sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap.
- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a legény s kezet csaptak magyarosan.
A juhos gazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta s a legény kihajtá a nyájat a rétre.

Közmént legyen mondva, a juhos gazdánál három nap volt egy esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.

 

 

No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Amikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta s hát, Uram, teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda.

Amikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba.

Ott állott a gazda az udvar közepén s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, amikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból.
- No, te legény, - mondá, - megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.

Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta: Istené a szállás, kerüljön beljebb öcsém uram.

Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték-e, csudálták-e a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csudálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból s szépen a bárányhoz orozkodott. Gondolta, hogy amíg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja.

No, hiszen ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy már most mit csináljon. Ő bizony tovább megy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a leány is.
Hát úgy is tett, s ahogy az utcára kiértek, elővette szépen szóló furulyáját s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! Táncolt a bárány, bárány hátán leány, hogy csakúgy porzott belé az utca.

 

Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt s szidja éktelenül:
Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze!
Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány házához ragadt, lapát nyeléhez az asszony s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját.


Táncolt nagy begyesen elől a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán.

Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozott, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap s az is táncolt a többi után.

A vénasszonyok összeverték a tenyerüket s elkezdettek kiabálni, jajgatni: - Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk emberek, asszonyok!

Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.



Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy kocsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu.
Kérdi a korcsmárost: miféle város légyen ez. Mondja a korcsmáros: ez a király városa. Szóból szó kerekedik s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országban, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő. 
- No, - gondolá a legény, - szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni.

Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenti magát a királynál s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.
- Jól van, fiam, - mondá a király, - próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.
- Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom - mondá a legény -, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba.


Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a lányával a tornácra s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.

Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta s - uccu neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! - táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu.

- No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a lánya, a könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu s úgy táncoltak egyesbe.


Most még a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásba. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját s egyszeribe vége volt a táncnak.
- Hallod-e, te juhászlegény, - mondá a király - a leányomat megnevettetted, hát neked is adom s vele fele királyságomat.

A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is.

A juhászlegényből lett király egyszeribe hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért. Ezekből is mind nagy urak lettek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Kiss Ottó: Bárányok

Amikor külön ágyban fekszem,
sokáig nem tudok elaludni,
ezért mindig megpróbálom
összeszámolni a bárányokat,
ahogy a nagyi javasolta.

Csak az a baj,
hogy én még csak
tízig tudok számolni,
a bárányokból viszont
sokkal több van,
ráadásul mind egyformák,
így állandóan
összekeverem őket,
ezért folyton újra kell
kezdenem a számolást,
és ettől aztán tényleg
nem tudok elaludni.
Kép forrása: Found on dadcando.com
Bidres-bodros bárány, szalag van a lábán.
A nyakában csengő, vezetgeti Gergő.
Úgy sétál a bárány, mint egy kis királylány.
Kényeskedő fajta: új ruha van rajta.
Gergő se akárki! Ő meg a királyfi,
S kincse, királysága: kicsi báránykája.
Nyúl
(Üzbég népmese nyomán írta Mészöly Miklós)
Hol, hol nem, valahol nagyon messze, élt egyszer egy nyulacska. Konok, szófogadatlan teremtés volt, soha nem hallgatott senkire. Így aztán Csökönyösnek csúfolták.
De halljátok csak! — jól megjárta egyszer.
Tudnotok kell, hogy ez a csökönyös nyuszi nagyon szeretett lovagolni.
— Hát jó — gondolta nyúlapó — ha olyan nagy bolondja a lovaglásnak, majd veszek neki egy csacsit!
És vett a fiának egy nagy csacsit meg egy csacsi-csikót.
Csökönyös menten felült a nagy csacsi hátára és elindult, hogy meglátogassa a nénikéjét.
De bizony az messze lakott, túl a Tüskés Bozóton.
Útközben összetalálkozott a szomszéd nyúlcsaláddal.
— Hová, hová? — kérdezték tőle kíváncsian.
— Megyek a néni kémhez a Tüskés Bozótba! — mondta nagy büszkén Csökönyös.
A nyulak rémülten csapkodtak a fülükkel.
— Jaj, jaj, oda ne menj egyedül! A Tüskés Bozót veszedelmes hely!
De Csökönyösnek hiába beszéltek. Csak legyintett, nem hallgatott rájuk. Most, hogy a csacsi hátán ült, semmi sem érdekelte széles e világon. A csacsi-csikó mögöttük futkosott, nyakában kicsi csengettyű.
S ha ez a csingilingi csengettyű nem lett volna, minden másképp történt volna.
Mert a Tüskés Bozótban három róka lakott: a papa, a mama, meg a csemetéjük.
Ez a rókacsemete egyszer csak hegyezni kezdte a fülét.
Meghallotta a csengettyűszót, és így szólt:
— Tudom, ki jár itt! Csökönyös-nyuszi utazik a nagy csacsi hátán, s velük kocog a kis csacsi!
Róka-mama is felmordult:
— Majd adok én neki! A mi Tüskés Bozótunkban semmi keresnivalója! Megyek, elveszem tőle a nagy csacsit!
— Én meg a csikóját! — vicsorgott Róka-papa.
— Én pedig megtréfálom Csökönyös-nyuszit! — szólt a csemete.
És csendben, lopakodva elindultak háromfelé.
Csökönyös-nyuszi pedig csak ballagott, poroszkált a csacsi hátán, semmi rosszat nem sejtett.
Mikor a Tüskés Bozót közepére ért, éppen délre járt az idő.
Nagyon meleg volt. Csak úgy tűzött a nap, s a csacsi-csikó egyre fáradtabban lépegetett. És szép lassan elmaradt az anyjától.
Csak erre várt Róka-papa!
Odasompolygott a kis csacsihoz, leoldozta nyakáról a csengettyűt, és rákötözte a nagy csacsi farkára. A kis csacsit meg elvitte magával.
Csökönyös még mindig nem sejtett semmit. Ha szól a csengettyű, a csacsi-csikó is bizonyosan ott kocog a nyomukban.
Márpedig a csengettyű vidáman csilingelt.
Mentek, mendegéltek, már el is fáradtak, amikor hirtelen előugrott a bokorból Róka-mama.
— Hé, nyuszi! — kiáltott. — Hová mégy magadban?
Csökönyös mindjárt rosszat sejtett:
— Mit akarhat tőlem ez a ravasz róka? — tűnődött. — Csak el ne vigye a kis csacsit!
Hátranézett — és menten sírva fakadt.
Akkor látta, hogy a csacsi-csikó nincs sehol!
— Jaj, én szerencsétlen! — pityergett búsan. — Hol vagy, édes csacsikám?
Róka-mama kedveskedve megcsóválta a farkát, és így szólt:
— Ne sírj no, megmondom én! Ott kószál a kis csacsid a Tüskés Bozót közepén. Szaladj érte, addig majd vigyázok a nagy csacsira.
Csökönyös úgy megörült a hírnek, hogy mindjárt leugrott a csacsi hátáról, és szaladt vissza a Tüskés Bozótba.
De bizony nem talált ott semmiféle csacsikát.
Sietve visszafordult — de addigra a nagy csacsinak is hűlt helyét találta.
Csökönyös megrémült:
— Jól megjártam! — gondolta. — Ha nem vigyázok, még engem is ellopnak!
Azzal nyakába szedte a lábát, elfutott a tó partjáig, ott aztán megállt vizet inni.
Amint szürcsöli, kortyolja a vizet, észreveszi, hogy a tó partján egy rókacsemete ül, és sír-sír keservesen.
— Hát neked mi bajod? — kérdezi tőle.
— Jaj, jaj ... — nyöszörgött a róka-csemete — nagy bajban vagyok! Adott anyám egy aranyat, s elküldött a boltba. Én meg ezt az aranyat beleejtettem a vízbe... Jaj, hogy megver anyám érte!...
Csökönyös megsajnálta a róka-csemetét, s vigasztalni kezdte:
— Ne bőgj, te! Avval nem segítesz a bajon.
A rókacsemete letörölte könnyeit.
— Tudsz te úszni? — kérdezte.
— Tudok — mondta Csökönyös.
— Hát, ha tudsz, szerezd vissza az aranyamat. Tíz ezüstöt adok, ha visszaszerzed.
Csökönyös most sem sejtett semmi rosszat. Még örült is az ostoba.
— Tíz ezüstért veszek egy másik csacsit, s hozzá egy csacsi-csikót is! — gondolta. Azzal fürgén beleugrott a jéghideg vízbe.
A rókacsemete jót kacagott.
— Jól megtréfáltam Csökönyöst!
Csökönyös persze hiába kereste az aranyat, semmit se talált a tóban. Most aztán se pénz, se csacsi!
Mit tehetett mást? Nagy bánatosan hazaballagott.
Bezzeg, azóta Csökönyös is hallgat a jó tanácsra, a Tüskés Bozótba se megy többé egyedül.

Nyulász Péter: Téli mese

Sárgarépa, piros lábas, fekete szén, seprűnyél, 
alig vártam jöjjön már a deres, fagyos, havas tél.
Gyúrtam három hógombócot: kettő kisebb és egy nagy.
Magas, délceg hóember lett, mondtam neki: csinos vagy!
Nem válaszolt semmit erre, állt csak ott a kert végén,
reggel viszont csodálkoztam répaorra hűlt helyén.

Hova lett az orrod, mondd csak? – de ő megint hallgatott,
seprűjével, lent a hóban lábnyomokra mutatott.
Értem most már! – kaptam észbe, nyuszi járt itt éhesen;
hóemberem, répaorrát neki adta kedvesen.
Örültem, mert így az éhes nyuszi koma jóllakott, 
én pedig az új nózinak, kerestem egy jégcsapot.
Kép forrása: Found on wunderbare-enkel.de