Napról napra óvoda

Kedves Érdeklődő, aki rátaláltál erre az oldalra! Ebben a blogban szeretném Veletek megosztani mindazt, amit az elmúlt 36 évben az óvodáról, a gyerekekről, gyerekektől "megtanultam" és mindazt ami jó kedvre derít, elgondolkodtat, vagy gyönyörködtet.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Boldog születésnapot Mariann néni!

Messziről , nagyon messziről kezdem ezt a bejegyzést.

Mindegyikünk életében voltak, vannak olyan emberek, akik meghatározzák, segítik azt, hogy milyenné válunk. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nagyon, nagyon jó pedagógusoktól tanulhattam. A nevek többsége ugyan másnak nem sokat mond, de köszönetül azért, hogy segítettek olyanná lenni, amilyen vagyok egy párat felsorolok. Téglássy Tivadar, Horváth Zsuzsa, Pataki Marika és Kálnay Marika "néni" voltak azok, akik kisgyerekként, kamaszként terelgettek és adták át tudásukat, tapasztalataikat elképesztő szeretettel, emberséggel, szakmai elkötelezettséggel. Felnőttként is hihetetlen egyéniségek segítettek abban, hogy szakmailag és emberilg is folyton folyvást haladhassak, tanulhassak és megtaláljam a nekem leginkább megfelelő "utat": Vekerdy Tamás,, Bakonyi Anna, Ani, Edit, Orsi, Kriszta, a lányom  ... és még folytathatnám tovább a nevek felsorolását, akik a mai napig motiválnak, segítenek, át és átlendítenek, ha néha, néha holtpontra kerülök vagy megtorpanok. A számotokra vagy ismerős vagy ismeretlen nevek után már csak egyetlent írok le (aki miatt ez a bejegyzés "született): Karlócai Mariann "néni", aki a jövő héten lesz 90 éves és ebből 60 évig dolgozott óvónőként.

25 éve: az első találkozás

Pasaréten volt egy üres telek, ahol fel volt állítva néhány mászóka és csúszda. Odavittem az akkor éppen járni tanuló gyerkőceimet és ott találkoztam minden nap egy csapat gyerekkel és egy velük együtt mászókázó. homokba rajzoló, játékokat kezdeményező "óvó nénivel", aki nem bánta, amikor a "törpéim" keresztül mászkáltak az elkészült homokvárakon, beálltak az "Adj király katonát" játékba és állandóan láb alatt voltak. Kedvesen terelgette őket, megkínálta a kihozott gyümölcsükből, szaladt ő is, ha bajba kerültek. Egy idő után persze, hogy szóba elegyedtünk és persze, hogy beszélgettünk és persze, hogy a gyerekekröl, az óvodáról, hiszen ha két óvónő egy helyre keveredik.... Ő volt Karlócai Mariann "néni", aki nélkül elképzelhetetlen volt Pasarét és környéke

Majdnem 10 éve: a második találkozás

Az első óvodai találkozás: Az akkor több, mint 80 éves óvó néni, a szakma "nagy örege" bejelentkezett hozzám "látogatóba", hogy megnézze, milyen is az a "Freinet csoport" Nagykovácsiban. Be kell, hogy valljam, nagyon izgultam. Hiába volt akkorra már több, mint 25 év gyakorlatom, hiába eresztettem útnak több száz gyereket, hiába neveltem fel három sajátot és hiába voltak a szakmai sikereim, azért ő véleménye nagyon fontos volt számomra.

Eltöltöttük együtt a délelőttöt és a végén csak ennyit mondott: Légy halkabb, dícsérj többet és akkor minden rendben lesz. Azóta is folyton eszembe jut ez a mondata minden olyan esetben, amikor felemelem a hangom (mert azért persze, hogy előfordul) vagy, ha hibásan, nem a pozitív megerősítést sikerül "alkalmaznom". (mert persze, hogy ez is előfordul, de már egyre ritkábban, mert az évek alatt annyiszor hallottam vissza a fejemben a mondatát, hogy lassan, lassan, de beépült az "eszköztáramba", hogy halkabban sokkal többet lehet elérni, mint hangerővel és, ha a jót veszem előbb észre és nem a rosszat, akkor sokkal inkább haladhatunk előre.

Két hete:

Hogy történt, hogy nem (ilyenek a véletlenek) Mariann néni két dédunokája hozzánk került és újra "bejelentkezett": Eljönne megnézni,hogy hogyan is élünk (és én újra éreztem azt a kis szorítást a gyomromban és izgalommal vártam az újabb "értékelést".)

Tegnap: a harmadik találkozás

Eljött. 90 évesen, tetterövel, energiával telve, a könyvének új kiadásával a tarsolyában. Már önmagában is csoda a számomra, hogy valaki ennyi évesen és ennyi év után is vágyik a gyerekzsivajra. Megérkezett és malacot hajtogatott a gyerekekkel és minket is megtanított rá. Játékot kezdeményezett a beszélgetőkörben, majd sétált velünk egyet és mielőtt buszra szállt volna ezt mondta:" Jó volt nálatok újra hallani a "fürdőzsivajt" és örülök, hogy veletek vannak a dédunokáim."

Hiszem, hogy ez a legnagyobb "szakmai elismerés", amit csak kaphattunk, kaphatunk. Mi. Így, együtt. A Cinegés" felnőttek.  (Én meg külön köszönöm Mariann néni, hogy annak idején "rámutattál a "hibáimra" és ezért sikerült azokon változtatnom)

Kedves Mariann néni!

Sok-sok szeretettel várunk bármikor, amikor már hiányzik a gyerek zsivaj és reménykedem még a 4. 5. sokadik talákozásban is!

Boldog születésnapot kívánunk!

Nagykovácsi Cinegék

Befejezésül néhány kép az 5 évvel ezelőtti óvodás találkozóról, melyet Mariann néni minden év júniusában megszervez:

Még, hogy a felnőttek nem játszanak? "Adj király katonát" dédszülők, nagyszülök, szülők, gyerekek, unokák, dédunokák együtt

Mariann néni egy óvodásával:

A képekért köszönet Megyeri Orsinak (Cinegének), Mariann néni volt óvodásának

Szösszenet: Gyökerek és szárnyak

A bevezető gondolatokat a http://kiszelkati.hu/index.php?oldal=blog&id=12 oldalon olvastam és azt hiszem megér egy pár mondatot, hogy miért is fontos ezt a két dolgot egyensúlyban tartani, hiszen látszólag egymással ellentétes fogalmak. A gyökerek földhöz kötnek, a szárnyak magasba emelnek és mégis a kettő együtt és csak együtt segít abban, hogy kiegyensúlyozott, önmagában hinni tudó, felelősséggel tenni akaró, nyitott, kreatív  felnőttekké váljanak gyerekeink. (és én azt hiszem, minden szülő ilyennek szeretné látni a mostani gyerkőcét majdan felnőttként.)

Egy idézet az idézetben

Gyökerek és szárnyak...

"...a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni vagy inkább repülni."

(Johann Wolfgang von Goethe)

Gyökerek és szárnyak... valóban ez a legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk. A gyökereket egyrészt a szülői ház jelenti, ahol megértik és feltétel nélkül elfogadják őket, ahova bármikor hazatérhetnek, ahol hisznek bennük és ahova mindig segítségért fordulhatnak, ha rászorulnak. Másrészt viszont a gyökereket a tágabb környezet is jelenti, ahol felneveljük gyermekeinket, ahová tartózóknak érezhetik magukat, ahol ismerős arcok és egy sehol máshol nem ismételhető atmoszféra veszi körül őket, ahonnan ha távol kerülnek, honvágy fogja el őket.

A szárnyakra pedig épp akkora szükségük van, mint a gyökerekre, mert azok segítségével felemelkedhetnek, eltávolodhatnak, erőre kaphatnak, új rejtelmeket fedezhetnek fel, és így fejlődhetnek, teljesedhetnek soha meg nem ismételhető különleges személyiséggé, boldog emberré."

A gyökerek

A nevelés az én értelmezésem szerint nem más, mint a mindenkiben meglévő, csak az egyénre jellemző lehetőségek kibontakoztatása, a fejlődés, önfejlődés segítése a külső környezet hatásainak szervezésével. Azt hiszem, hogy ebben az egy, egyszerűnek tünő mondatban minden benne van, ami lényeges, mert:

- Benne van az, hogy mindenki már a fogantatása pillanatában magában hordozza az első gyökereket, melyeket szüleitől örökölt és ezek ugyanilyen kombinációban soha senkiben nem ismétlődnek meg. Már a születés elött "egyszeri és megismételhetetlen csoda" minden gyerek. Ki ne élte volna át (aki gyerekekkel foglalkozik vagy több gyerkőcöt nevel) azt, hogy ugyanaz a reagálás egy-egy dologra mennyire más reakciót vált ki a gyerekekből. Emlékszem a barátnőm két gyerekére. A nagyobbiknál, ha valamit nem akart megtenni elég volt elkezdeni a számolást, hogy egy, kettő... Háromig soha nem kellett eljutni, mert már tette is, amit előzöleg nem akart. A kisebbik ugyanolyan korúan így reagált: egy, kettő, három... és kacagva ugrott a barátnőm nyakába, de persze, hogy nem tette meg, amit kértek tőle. Ugyanaz a család, ugyanazon elvárások, ugyanaz a "fegyelmezési eszköz" és láss csodát: a hatás teljesen más.

- Benne van a család, hiszen első pillanattól a szülők (nagyszülők, rokonok, barátok) azok, akik tudásuk és lehetőségeik legjavát adva próbálják meg a fejlődést segíteni. Persze a segítségnyújtás hol sikeres, hol kudarcba fullad, de az ember szülőként újra és újra próbálkozik. Nevel önmagával, a döntésaivel, egész lényével reggel, este, éjjel. Minden pillanatban, minden gesztusával, reakciójával és ez bizony nem könnyű feladat. Nem könnyű állandóan követhető modellként élni, pedig ha akarjuk, ha nem azzá válunk. Amíg kicsik a gyermekeink azért nehéz ez a helyzet, mert tudjuk, hogy akármit és akárhogyan teszünk azt utánozni, követni fogják. Amikor nagyobbakká válnak, akkor meg attól nehéz, hogy semmi, de semmi más reakciót nem váltunk ki, mint ellenállást, kritikát. Aztán egyszercsak azt vesszük észre, hogy felnőttként mennyi, de mennyi mindenben hasonlítunk egymásra és ez így van rendjén, hiszen a legfontosabb gyökereket, - melyek segítenek talpon maradni - a családból hozzuk.

Persze, ahogy cseperedik a gyerkőcünk egyre többen és többen kapcsolódnak be a "gyökerek alakításába": pedagógusok, barátok, ismerősök és mindenki hozzátesz valamit, ezért nagyon fontos, hogy amíg tehetjük szülőként azokkal az emberekkel vegyük őket körbe, akikben megbízunk, akik hasonló értékrendet közvetítenek mint mi. Tudnunk kell, hogy ha nem is emlékeznek majd rá, de mindenki, minden hatás ott marad bennük, ha másképp nem, egy "hajszálgyökérben".

- Benne van a szűkebb és tágabb környezet hatása. Nem véletlen az, hogy már az óvodai élet megszervezése során nagy hangsúlyt kap a közvetlen környezet megismerése, megszerettetése, hiszen amit gyerekkorunkban megismerünk, megszeretünk, azt felnőttként is szeretni fogjuk és amit szeretünk, ahhoz ragaszkodunk. Védjük és óvjuk. Otthon érezzük magunkat benne. Gyökeret eresztünk.

Erre egy személyes példa: Több, mint 10 éve Nagykovácsiban élek. Előtte vagy két tucatszor költöztem és mindenhol jól éreztem ugyan magam, de nem voltam "otthon". Aztán egyszercsak kikötöttem itt és "foggal körömmel" ragaszkodom ehhez a helyhez. Minden "nehézséget" vállalok, azért, hogy itt élhessek. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: miért? Aztán egy baráti beszélgetés közben "megvilágosodtam": 16 éves koromig minden nyári szünetet a csíki hegyek között töltöttem és tudat alatt Nagykovácsi szépségével, természeti értékeivel ezt hozza vissza nekem. Ezért az érzés, hogy itt, itthon vagyok. A gyökereim. Idehoztak és itt tartanak.

Befejezésül benne van ebben a mondatban az is, hogy tudnunk kell: az hogy milyen gyökerekkel fog a földbe kapaszkodni nemcsak rajtunk múlik, mert a fejlődés aktív résztvevője maga a gyerek is, aki saját magán átszűrve először ösztönösen, majd tudatosan választja ki a saját gyökereit.

A szárnyak

A szárnyakról csak egyetlen mondat: szárnyalni, felrepülni csak az képes, akinek biztos gyökerei vannak és az, akiben hisznek, akit biztatnak, akit a bukás után felkarolnak és újabb próbálkozásra ösztönöznek.


Szösszenet: A figyelem felkeltésről, motivációról és a környezetről

A "réges rég" és a jelen

Messziről kezdem: 36 éve dolgozom óvónőként és  már huszon évesen is nagyon fontosnak éreztem azt a kérdést, hogy hogyan is lehtet harmónikusan megoldani azt, hogy az óvodában a gyerek vágyai és az óvónő elképzelései is valósággá változhassanak. Miért fontos ez? Talán a legfontosabb indok az az, hogy azért, mert csak így valósulhat meg, hogy az óvodai élet során minden "fél" kiteljesedhessen, fejlődhessen gyerekként és felnőttként egyaránt.

Már pályakezdőként is feszegettem az akkori "kereteket", mert zavart az, hogy a dolgok azért történjenek úgy, ahogy (persze a gyerekek érdekeire maximálisan odafigyelve) mert én, mint felnőtt akarom, mert én tudom, hogy mi a jó neki, hiszen ezt tanultam évekig. Ez a megállapítás ugyan igaz, de ennek ellenére hiányérzetem volt. Kerestem a lehetőséget arra, hogy minél inkább bevonhassam a gyerekeket abba, hogy mi és hogyan történik velük és körülöttük. Aztán egy iskolai bemutató órán- Nagykovácsiban Kóra Zsuzsánál (már idejét sem tudom, hogy hány évtizede) - rátaláltam  Celestin Freinet gondolataira. Úgy írt, úgy szervezett iskolát, ahogy az én fejemben egy gyerekekkel foglalkozó intézménynek, csoportnak működni kell. (Ezt a kijelentést ne értsétek félre: nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez mindenkinek a legjobb megoldás, hanem azt, hogy én nagyon szerencsés pedagógus, és ember vagyok, mert már pályám elején rátaláltam arra, aki egységbe, logikai rendszerbe foglalta a számomra is fontos gondolatokat és csak kívánni tudom, hogy mindenki, minél előbb megtalálja a neki leginkább megfelelő "programot", mely segíti a mindennapokban a munkáját, melyben "lubickolni tud, mint hal a vízben".)

Többek között megtanított arra is, hogy igenis lehet úgy alakítani az "életünket", hogy mindenki igényei kielégüljenek és a sok-sok technika mellett, mellyet használhatunk erre a célra az egyik legfontosabb eszközünk a közvetlen környezet, melyben töltjük a napjainkat, mert ezzel is írányítunk, tanítunk, fejlesztünk.

Persze ez nem egy "világrengető" kijelentés és minden szülő, pedagógus tisztában van vele, de a jól konstruált, berendezett, díszitett tér már önmagában is fejleszt, nevel és ami a legfontosabb tevékenységekre ösztönöz és írányít. Észrevétlen módon terelgeti a gyerkőceinket a mi céljaink felé. Ez nálunk kiemelten fontos, hiszen a napjainkat úgy próbáljuk meg megszervezni, hogy kevés a "felnőtt" kezdeményezés és inkább a gyerekek által kiválasztott tevékenységekbe "elrejtve" próbálunk meg fejleszteni. Ahhoz azonban, hogy azért a mi "cáljaink", terveink is megvalósulhassanak arra van szükség, hogy "írányítsuk" a gyerkőceink érdeklődését, figyelmét és erre tökéletes, észrevétlen" eszköz a "berendezett" környezet.

Nézzétek!

Bent:

Kint:

Képek forrása: Nido Kids First

Szerintetek ilyen környezetben és előkészítéssel létezik gyerek, aki nem válik érdeklődővé, motiválttá az általunk vagy közösen kitalált téma, projekt iránt?

(Kicsit ugyan sajnálom, hogy más "tollával ékeskedem", de ígérem, hogy ha felépül az új csoportszobánk, akkor annak a kialakításáról, berendezéséről is készítek egy összeállítást. Addig is, ha még több megoldást szeretnél látni, akkor a 
"Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek" oldalam a "Csoportszoba inspirációk" és az "Játszóterek, óvodaudvarok, ahogy én szeretném" albumokba nézelődhetsz, hátha van közöttük olyan kép, amely megtetszik annyira, hogy meg is valósítsd!)