"A felnőttek sokszor nem értik meg, hogy a gyerek számára sokkal fontosabb az a tény, hogy foglalkozzanak vele, mint az, hogy ezt milyen jelleggel teszik, dicsérik-e vagy büntetik. A lényeg a törődés. Ezért az agresszivitás, az engedetlenség kiváló lehetőség arra, hogy a gyerek felhívja magára a felnőttek figyelmét, és kikényszerítse a vele való foglalkozást."

Popper Péter

Árulkodás, csúfolódás, hazudozás. Három magatartásforma, mellyel szülőként és óvónőként is találkozunk Három "mumus", melyektő tartunk. Tartunk attól, hogy ne rögzüljenek a gyerekeinkben, hiszen mind a három "negatív" tulajdonság, mely megkeseríti, megnehezíti gyerekeink és a mi életünket is, de valóban így van ez vagy találhatunk bennük pozitív vonásokat is?

Hetek óta ezen töröm a fejem. Vajon az árulkodás honnan kezdve válik negatív jeggyé és mikor van rá szükség? Vajon a csúfolódás nem azt jelzi-e, hogy a csúfolódó saját magában bizonytalan és a másik hiányosságának felerősítésével nem ezt jelzi-e számunkra? A gyerekkori hazugságok vajon honnantól kezdve nem "képzeletjátékok", melyek csupán azt jalzik, hogy gazdag fantázia világgal rendelkezik egy gyerek? Vajon óvodáskorban megjelenik-e a "tudatos agrasszió" a szavak szintjén?.... és így tovább. Kérdések sokasága, melyre nehéz megtalálni a választ. Talán nem is lehet általánosságban megfogalmazni, mert mindegyik esetben ismernünk kellene a konkrét helyzetet és a helyzet szereplőit, ezért talán lehetetlen dologra is próbálok meg vállalkozni azzal, hogy általánosítva írjak erről a három, néha komoly problémát okozó kérdésről, de azért belevágok, hátha ....

Csapongó gondolatok az árulkodásról

Lehet, hogy furcsa gondolat, de azt hiszem az árulkodásnak egy szintig örülnünk kell, hiszan azt jelzi, hogy az árulkodó gyerek eljutott egy bizonyos fejlettségi szintre, amikor már a családban és óvodában felállított szabályokkal tisztában van. Ismeri őket és képes azok elfogadására, betartására és, ha ez így van, akkor egy ideig minden gyereknél van és lesz "árulkodós időszak", melyet ahogy fejlődik egy idő után kinő és nem kell, hogy állandósuljon.

Azt jelzi csupán, hogy ő már képes a betartásukra, míg a másik még nem, vagy az adott helyzetben nem tudja, akarja betartani azokat. Az "árulkodás" valójában arról szól, hogy dícséretre, elismerésre, visszajelzésre vágyik, hogy ő már mennyivel előrébb tart. Persze ebben az életkorban még elég nehéz eldönteni, hogy melyek azok a szabályok, melyek betartása "veszélyhelyzetek" megelőzésére szolgál és melyek azok, melyeknek "áthágása" azért nem okoz akkora galibát, ezért aztán kontroll nélkül mindenről beszámol. és figyeli a reakciónkat és ez a legnehezebb. Hogyan is reagáljunk ezekre a helyzetekre, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor az "árulkodásra" szükségünk van, mert segítenek egy-egy valóban veszélyes helyzetet elkerülni, de az is előfordulhat, hogy az árulkodás "öncélú" és célja önmaga előtérbe helyezése vagy a másik "bemártása". Valójában szeretném azt hinni, hogy óvodáskorban ez még nem jellemző, de sajnos nem így van. Ugyan ritkán, de bizony már itt is előfordul, hogy a másik hibáinak felerősítésével próbál egy-egy gyerek "jobbá" válni és hiszem, hogy az árulkodás csakis ebben a helyzetben válik negatív viselkedéssé.

Hogyan is tudjuk talán "megelőzni", hogy a "negatív" oldala megerősödjön az árulkodásnak?

Például:

  • Semmi estre sem azzal, hogy elküldjük azzal, hogy "ne árulkodj!", hiszen ha egyáltalán nem fog odajönni hozzánk egy-egy problémájával, akkor magunkat fosztjuk meg attól, hogy segíteni tudjunk. Arra kell törekednünk, hogy minél inkább megtanulják felmérni, hogy mit kell velünk megoszaniuk és mit tudnak saját fejlettségi szintjükön maguk megoldani.
  • Beszélgessünk, játszunk sokat és sokszor a veszélyes helyzetekről, kialakulásukról és megelőzésükről. Persze ezzel is csínján kell bánni, hiszen nem félelmeket szeretnénk bennük kialakítani, hanem a helyzetfelismerő képességüket fejleszteni, ezért fontos pl. a "belesetvédelmi oktatás", már az óvodában is. Persze a saját szintjükön mesékbe, történetekbe, drámajátékokba, tevékenységekbe rejtve. Ezzel talán elősegíthetjük, hogy el tudja dönteni, mikor feltétlenül fontos, hogy a felnőttel megossza, amit látott, hallott.
  • Hallgassuk meg a mondandóját és amikor csak lehetséges kérjük meg, hogy próbálják önmaguk megoldani a helyzetet, hiszen ők már olyan "nagyok és ügyesek", hogy képesek rá.
  • Minden esetben, ha ez sikerül, dícsérjük meg őket: szóval vagy egy simogatással, egy bólintással, mosollyal. Érezzék azt, hogy bíztunk bennük és örülünk az önállóságuknak és annak, hogy képesek nélkülünk is egy-egy helyzetet megoldani.

A csúfolódásról

Hát azt hiszem a három fogalom közül ez az egyetlen, melynek nem találom a "pozitív oldalát".

A csúfolódás is lehet azonban jelzés. Jelzés arra, hogy "segítsünk", mert a csúfolódó nem elég biztos önmagában, nem ismeri saját erősségeit, gyenge oldalait és a másik általa hiányosságnak tekintett tulajdonságainak felerősítésévek szeretné a sajátjait leplezni, kisebbíteni.

Csúfolni mindenkit lehet: a szeplői miatt, a súlya miatt, a szemüvege miatt, a pityogása miatt vagy mert valamire nem képes. Nincs olyan ember, gyerek, akinél ne lehetne valamit találni, kitalálni, hiszen mindenki más és a másság elfogadására nevelést nem csak látványos estekben kell gyakorolnunk. Mai óvodai életünkben, amikor integrált nevelésről és multikultúrális nevelésről beszélünk bizony sokszor könnyű észrevenni a másságot (bőrszín, szokások, látás vagy hallás gyengesége...) sem felejtkezhetünk meg arról, hogy "mindenki egyszeri és megismerhetetlen csoda".

Azt hiszem, hogy ha mi felnőttek (szülők és pedagógusok) így tekintünk mindenkire, akkor a csúfolódás "hamvába" hal. Nem mondom, hogy nem fordul elő. Nem gondolom, hogy nem indul be egy-egy helyzetben, de hamar abbamarad, ha ahelyett, hogy szavakkal, büntetéssel állítanánk le, úgy szervezzük az életünket, hogy mindenkinek az erős oldalát hangsúlyozzuk, emeljük ki, akkor a gyerekeink szépen lassan elfogadják a "mindenki más és ettől működik jól a közösség, a világ" életfelfogást.

Töröm a fejem és kutatok az emlékeim között és azt kell mondanom, hogy egyetlen egy eset jut az eszembe, amikor az egyik gyerek a másikat "kicsúfolta". egy gyönyörű, szőke, loknis pici lány kiabálta napokig egy barna, bogárszeműnek, hogy nem játszik vele, mert nem szép a ruhája és szegények. Pályakezdőként nagyon megrázott ez a helyzet (erről árulkodik az is, hogy 36 év után is ez az emlék bukkan fel). Hirtelen nem is tudtam, hogy azon kívül, hogy ölbe vettem a síró, rívót nem tudtam mit is tehetnék. Aztán rájöttem: olyan helyzeteket kell teremtenem. amiből ő jöhet ki győztesen és a csúfolódó alulmarad. Talánicsit "kegyetlennek" tűnik a megoldás, de bejőtt és a csúfolódás abba is maradt. Nagycsoportra a legjobb barátokká váltak és, mint minden jól bevált módszertaz ember újra és újra elővesz én a mai napig ezt alkalmazom. Nem kell hozzá már a csúfolódó helyzet kialakulása sem. Megelőzöm azzal, hogy úgy szervezem az életünket, hogy mindenki megmutathassa "erősségeit" és megtanulja, hogy azokkal segítse azokat, akiknek szükségük van még rá. Talán ez az egyik legnagyobb eredményem, amit elértem, hogy most ehhez a bejegyzéshez egy 36 éves emléket kellett felidéznem.

A hazugságokról

Talán a három dolog közül ez a legnehezebb problémakör. Miért is érzem így? Óvodáskorban elképesztő belső életet él minden gyerek. Belső képei, melyek vágyaiból adódnak csak néha, néha válnak láthatóvá. (Hányszor, de hányszor jutott eszembe már, hogy jó lenne csak egy-egy percbe belebújni egy-egy gyerek bőrébe, mert mennyivel könnyebb lenne megismerni, segíteni őt). Néha, néha egy-egy rajz, egy-egy általa kitalált játék, mese vagy történet előbukkan, de a többségről nem is tudunk. Miért a hazugságnál írok erről? Azért mert az óvodáskori hazugságok egy része valójában nem hazugság, hanem a vágyainak a közvetítése. Magában ő a legerősebb, a leggyorsabb, a leg.... és ezeket néha annyira erősen elképzeli, hogy valóságként éli meg vagy úgy közvetíti: megnyerte a futóversenyt, megmentette a barátját... és így tovább. Ezek a "nem hazugságok", de előfordulnak a "valódi hazugságok", melyek oka legtöbbször a retorziótól való tartás. Tett valamit vagy nem tett, amit pedig meg kellett volna tennie és tart a haragunktól, a következményektől. Valójában elvileg ennek is örülnünk kell, hiszen ugyanúgy, mint az árulkodás azt jelzi, hogy tisztában van a szabályokkal, helyes viselkedési szokásokkal, formákkal, de a legritkább esetben ez jut az eszünkbe. Szeretnénk, ha megbízna bennünk, ha őszintén vállalná a tetteinek következményét és elfelejtkezünk arról, hogy felnőttként is hányszor jut az eszünkbe, hogy egy-egy helyzetben mennyivel könnyebb lenne egy kis "füllentéssel", "csúsztatással" megoldanunk a problémát. Mi már ugyan megtanultuk, hogy nem ez a helyes megoldás, de egy óvodásnak még sok, sok tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy felelősséget tudjon vállalni a tetteiért.

Mivel segíthetünK?

Talán azzal, hogy minden esetbe azt közvetítjük felé, hogy akármit is tett szeretjük, a hibás döntéseit, cselekedeteit bizalommal elmondhatja nekünk. Ezeknek persze lesz következménye, ha szükségesnek érezzük (hiszen a felnőtteknél is így van), de ez arányos a "hibával". A kövezkezmény lehet csak egy beszélgetés, megvonása pl. egy programnak és ahogy túl vagyunk ezeken nem kell, nem szabad későbbiek során felemlegetni, visszaidézni. A cselekedet és a következmény múlttá válik és  ennyi.

Befejezésül

Remélem, hogy ebből a pár mondatból kiderült, hogy ha óvodásunk "árulkodós, csúfolódik vagy néha, néha füllent", akkor ezek nem azt jelzik, hogy jellemzőek lesznek rá a későbbi életszakaszokban is. Ez így nem igaz és sokat segíthetünk nekik abban, hogy nyitott, toleráns, elfogadó és őszinte felnőtté vállhassanak, hiszen egy folyamat piciny időszaka ez csupán, melynek problémáin, nehézségein átsegíthetjük őket.