Fecske Csaba: Hapci

És jött a nátha 
És azt mondták: hátha 
És azt mondták: talán 
És azt mondták: lehet 
Ez egy gonosz bacilus! 
Mást mit tehetnénk most 
Hívassunk orvost! 
És futott a doktor 
Egyszer és sokszor 
És tablettát nyeltem 
És cseppeket nyeltem 
És nézték a torkom 
És nézték a nyelvem 
Hogy talán hogy hátha 
Előkerül a nátha!

Lázár Ervin: Hapci király

- Én vagyok a legnagyobb király - kiáltotta Hapci király.
- Te vagy a legnagyobb - zúgták az udvaroncok.
- Nem félek semmitől - folytatta Hapci király.
- Nem félsz semmitől - búgták az udvaroncok.
- Csak a náthától - suttogta Hapci király.
- Hess, nátha! Hess, nátha! - rivallták erre az udvaroncok, csapkodtak a levegőbe, hogy elijedjen az a fránya nátha, borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha, ide ne gyere!
Ezzel a szertartással kezdődött a nap Hapci király udvarában. Mert való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj volt annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü, mindenki félre az útból, bújj, rejtőzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után - persze tisztes távolban - szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott - hipp-hopp - átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a napba néztem.
- Óvakodj a füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! - mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé. Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.
Ám mi történt egy szép keddi napon?
Az udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban, hogy hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai - a király egy nagyot tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy egészségére... ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban. Dermedt csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.
- Jaj - mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok.
Nosza óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.
Ha most itt köztársaság volna - gondolta az udvari bolond -, Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.
Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy bölcsességből csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.
- A jó meleg ágy, az kell neki - mondták.
- Hapci - válaszolt rá a király, és még egyszer: - Hapci!
- Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? - tanácstalankodtak a bölcsek.
- Küldjünk orvosért - javallta az udvari bolond.
Kürtösök, hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok szedték nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok, kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok, faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.
Na, jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet, inhalált kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal, dörzsölték urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett - de mindhiába. Hapci, hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.
Megdühödött Hapci király.
- Fürdetés, izzasztás, dögöny - ordította -, de meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít, száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.
Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk bármikor lehet - gondolták -, de fejünk csak egy van.
Még ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem akad.
- Ugyan már, semmiség az a kis nátha - mondta az udvari bolond.
- Semmiség?! Kis nátha?! - háborgott a király. - Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.
A bolond csitítóan emelte a kezét.
- Hallgass végig, uram - mondta. - Ugye, ha egy nagy zsák kölest viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?
- De még mennyire - mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.
- De akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét...
- Értem már - mondta a király -, a végén annyi ember jön a segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell cipelnie. Az aztán semmiség... - Itt elakadt. - De mire megyek én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e, hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!
- Épp ez az - mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy szét kell osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az egészet, de ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke nátha jutna csak. Nem igaz?
- Hogy neked mennyi eszed van! - kiáltott Hapci király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen mindenki a vásártéren.
Reszketett a nép, na most mi lesz?
De nem esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom minden teremtett lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük Hapci király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.
Nem tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, ő is eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt kitoloncolják, vége a jól jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda hozzá, keblére ölelte a koldust.
- Máris jobban vagyok - mondta -, fele náthámat átvetted tőlem.
A koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:
- Királyi náthám van!
- Az bizony - mondta a király. - Ezennel kinevezlek udvari főtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!
Na, több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.
- Királyi náthánk van - ordítozták -, királyi náthánk!
A király meg ugrabugrált örömében.
- Jaj, de megkönnyebbültem - mondogatta, és hapci, hapci!
De alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is, akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon, rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.
Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettől kezdve megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a náthaűzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy nagyot tüsszentett.
- Egészségedre - zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek. Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó kuktáig.
- Egészségetekre - mondta leereszkedően Hapci király, és lehuppant a trónusára.
Ám egy szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló hangja.
- Felséges királyom - árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.
- Micsoda?! - csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. - Nem tüsszentettél?
- Mit tegyek - vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.
- Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! - harsogott a király.
Ennek fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.
- Hát egészen nem múlt el, csak lanyhult - hazudta. S hogy bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett.
Hát így. A poroszlók újra járni kezdték az országot, lábujjhegyen osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a cserzővargák, földművesek, sókereskedők, lókupecek és egyéb minden rendű és rangú népség rég kilábalt már a királyi náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.
Mert előugrottak rejtekükből a poroszlók.
- Te már fél napja nem tüsszentettél - ordították. - Hát ezért kaptad te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.
- Még hogy én ne volnék náthás! - siránkozott a rajtakapott cserzővarga, földműves, sókereskedő és egyéb minden rendű és rangú népség. - De mennyire, hogy az vagyok, hapci, hapci, hapci! - tüsszentettek.
A poroszlók kéjes arccal bólogattak.
- Azért! - S nagyot tüsszentettek ők is.
Azóta folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált, ha poroszlókat lát közeledni.
A bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki, akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik tőle, ha meg egymagában gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki könnyű, ő maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?

Kép forrása: Courtney Vaughan

Kép forrása: Sandra

 

Kép forrása: Amanda Block

Kép forrása: lovethemmadly.com


 

Kép forrása: Babyccino Kids

Kép forrása: st-kentigern.blackpool.sch.uk

Kép forrása: playtolearnpreschool.blogspot.com

 

Kép forrása: WordPress.com

Kép forrása: Manualidadesconmishijas (MCMH)

Kép forrása: Texas Library Association

Kép forrása: thecraftartykid.blogspot.com.au

 

 

 

 

 

 

 

Fésűs Éva: Tüsszentős mese

Neszepisze, a csíkos malacka egyszer nagyon megnáthásodott. Harkály doktor azt mondta, hogy gőzölje kamillatea felett az orrát, és egy hétig ne pancsoljon pocsolyában. Búsult is szegény, és szörnyen unatkozott egymagában a százéves tölgyfa árnyékában, amíg a többi vadmalac vígan dagonyázott. Befogta a fülét, hogy ne is hallja boldog visítozásukat. Aztán egyszer csak pompás ötlete támadt. Legalábbis ő annak tartotta, amikor elhatározta, hogy elmegy vendégségbe. Végiglátogatja a pajtásait, akiket már régóta nem látott: legelőször a bumfordi mackót. A mackó éppen erdei hangversenyre készült, és szorgalmasan gyakorolt egy trombitán odabent a barlangjában, mert a falak ott csodálatosan visszhangzottak.
- Bújj be! - brummantott kurtán, amikor meghallotta a kopogtatást két trombitaszó között. Bezzeg meglepődött, amikor a malacot meglátta.
- Nini, hát te nem dagonyázol?
- Nem, mert dagyon dáthás vagyok! - szortyogott Neszepisze, és hogy még jobban bebizonyítsa, hatalmasat tüsszentett, egyenesen bele a trombitatölcsérbe.
- Gondoltam, dagyon fogsz örülni, ha meglátogatlak!
- De én most éppen gyakorolok - lépett hátra a bocs. - Vasárnap lesz a hangverseny; odáig már nincs sok időm.
- Ó, csak gyakorolj tovább nyugodtan, én majd hallgatom! Happii... Sőt, ha elfáradsz fújom helyetted.
- Még mit nem! - mondta mérgesen a mackó.
-Különben is hűvös a barlangom. Jobban tennéd, ha kiülnél a napra.
- Dehogy ülök! - erősködött malacka. - Hiszen mondom, hogy látogatóba jöttem hozzád!... Happii A bumfordi mackó akkorát fújt a trombitába, hogy a sarokban lengő pókháló háromszor megcsavarodott.
- Akkor hát én megyek ki gyakorolni - mondta, és már vitte is kifelé a hangszerét.
Malacka megsértődött.
- Nahát, milyen barátságtalan vagy! Tudd meg, hogy többé be se teszem hozzád a lábamat! Tovább is ment mindjárt, Nyuszókához.
Nyuszóka éppen káposztát rakott el télire egy nagy hordóba, amikor Neszepisze betoppant hozzá. - Szia, Nyuszóka! Eljöttem hozzád látogatóba.
- Szép, hogy eszedbe jutottam, de látod, éppen igen nagy munkában vagyok
- Majd én segítek neked. Happii...
- Mi az? Megfáztál?
- Dagyon dáthás vagyok! - düllesztette ki büszkén a mellét Neszepisze, és akkorát szívott az orrán, hogy egy elefántnak is dicsőségére vált volna. Kis csülkét sebtében végig is húzta az orra alatt, aztán már nyúlt volna a káposztalevelek után, de Nyuszóka hirtelen a körmére koppintott egy fakanállal:
- Ohó, barátocskám, az ilyen segítségből nem kérek!
- No nézd csak, milyen irigy vagy! - kapta vissza a csülkét Neszepisze.
- Nem élek én káposztával! - Egészen másról van szó... - kezdte Nyuszóka, de a kismalac ismét hatalmasat tüsszentett, egyenesen a szeme közé, aztán anélkül, hogy megvárta volna mit mond, sarkon fordult és usgyi!...
- Elmegyek Sünihez - gondolta. Régen láttam, és ő biztosan örül majd nekem. Süni éppen csomagolt.
- Elutazol? - kérdezte csalódottan Neszepisze.
- Igen, holnap reggel indulok Tüskésföldvárra, süntáborba! - felelte Süni, és apró gombszemei örömtől ragyogtak.
- Minden kész, már csak egy igazolás kell Harkály doktortól, hogy egészséges vagyok.
- Minek az? - csodálkozott a malac.
- Mert aki beteg, az nem nyaralhat együtt a többiekkel. Hanem teveled mi van? Olyan furcsán szörcsögsz!
Süni azonban nem nevetett, hanem kissé ijedt képet vágott.
- Ugye, neked még sohasem volt ekkora dáthád? - kérdezte Neszepisze.
- Nem, de nem is kívánom, hogy legyen. Kérlek, eredj haza!
- Hát már te is ilyen utálatos vagy? Nem is örülsz nekem?
- Aki beteg, annak otthon a helye.
- A dátha nem betegség, az csak dátha! Kérdezz meg akárkit!
- Mégsem szeretném elkapni tőled, éppen a nyaralásom előtt. - Nem is adom oda, tudd meg! HappcÜ... És mától fogva nem köszönök neked! - húzta fel kivörösödött orrát a kismalac. Mélységesen megbántva fordított hátat a sünnek. De most már hová menjen? Leült a tisztáson egy lapos kőre, és elkezdte magát rettentően sajnálni. Még a könnye is kicsordult.
- Hát téged ki bántott? - szaladt oda hozzá Mókuska.
- Bindenki! - bőgte el magát Neszepisze, és elmesélte balul sikerült látogatásait. A végén tüsszentett rá akkorát, hogy Mókuska is jobbnak látta gyorsan visszakapaszkodni a faágra. Onnan, tisztes távolságból szólt le újra:
- Igazuk volt a pajtásaidnak.
- Én nem csináltam semmi rosszat! - Tapintatlan voltál. Az ilyen viselkedést így nevezik.
- Akárhogy nevezik, én azt mondom, hogy nem igazi barát az, akinek náthásan nem kell a pajtása!
- De az sem igazi barát, aki nem kíméli meg a másikat! Szó szót követett, feleseltek, veszekedtek, és talán még most is folytatnák, ha a malackának nem támad ismét egy pompás ötlete. Döntsön valaki más!... Például te!... És akkor az lesz ennek a mesének a vége.