2016. szeptember első hete

Felkerült az első képkeret a "projekt fánkra:

Szivárvány az ajtón és ablakon:

Mozgásban:

Készül a szivárványos táncos szalag:

Szabad tánc zenére:

"Légzőgyakorlat":

 

Egy kis fejlesztőjáték:

A nagyobbak "akcióban": mesés, rajzos feladatlap:

És nyomdáztunk kézzel, lábbal, lufival:

Szivárvány csigákat mintáztunk:

Mesét hallgattunk:

DÖBRENTEY ILDIKÓ: A három szivárvány

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három szivárvány: két egyforma meg egy más­milyen. Egy kicsi ország fö­lött születtek, a nyári zápor után. Az első kettőre szélesen rámosolygott a nap:
- Szépek vagytok! Egyfor­mán szépek! Szabályos, szép szivárvány-ikrek!
Aztán meglátta a harmadi­kat, és elöntötte a méreg:
- Hát te hogy nézel ki? Te összevissza, te másmilyen! Hű de elöntött a méreg! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt gyöngéden körüllengte az eső utáni pára:
- Ragyogjatok! Fényeskedjetek! Pompázzatok, tündö­köljetek!
Aztán rápillantott a harma­dikra, és menten dühbe gu­rult:
- Mi ez a rendetlenség? Raj­tad semmi nincs a helyén! Nem szégyelled magad, te másmilyen? Hű, de dühbe gu­rultam! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt ka­tonásan megdicsérte a szél:
- Ibolya, kék, zöld, sárga, narancs, veres; nagyon he­lyes! Nagyon helyes!
A harmadikon, mint az os­tor, végig vágott:
- Zöld? Kék? Narancs? Ibo­lya? Türkiz? Sárga? Ez nem helyes! Ez nem járja!
Szegény kis harmadik, nem értett a szidalmakból semmit:
- Mi az, hogy másmilyen? Mi az, hogy nem helyes! Mi az, hogy nem járja? Miért ha­ragszik rám mindenki?
Meg is kérdezte a testvé­reit:
- Mit tegyek, hogy a nap, az eső utáni pára meg a szél engem is szeressen?
- Légy olyan, mint mi! Szedd sorrendbe a színeidet! Légy karcsú! Kecses, feszes! Változz meg, te másmilyen!
- Megpróbálom.
És a kis harmadik meg­próbált megváltozni. Nyúj­tózott, tornázott, a színeit ide-oda csúsztatta, de hiá­ba. A nap, az eső utáni pára meg a szél továbbra is elfor­dultak tőle:
- Összevissza!
- Rendetlen!
- Másmilyen!
A testvérei kinevették:
- Más vagy, mint mi! Más­milyen!
Annyira szidták, annyira nevették, hogy nem hallot­ták meg az anyóka sóhajtá­sát. Pedig odalent, a kicsi or­szágban, egy anyóka sóhaj­tozott:
- Ó, ó! Elfogyott a selyem­fonál! Ó, ó! Szép színes fona­laim, cserbenhagytatok! Ho­gyan hímezzem most már ki a virágos abroszt? Mit terítek az asztalra, ha jön a hét déd­unokám? Ó, ó!
Így sóhajtozott az anyóka magában. Nem hallotta meg őt sem a nap, sem az eső utáni pára, sem a szél, sem a két büszke szivárvány. Egye­dül csak a legkisebb szivár­vány figyelt fel rá. Azt gon­dolta magában:
- Én csak egy összevissza, bosszantó, nevetséges kis szivárvány vagyok. Én ér­tem nem kár! - azzal fino­man selyemfonalakra bom­lott, és aláhullott az anyóka ölébe. Az anyóka boldogan csapta össze a kezét, és azon nyomban hímezni kezdett.
Közben eloszlott az eső utáni pára, a másik két szi­várvány is eltűnt az égről. Nem maradt a nyomukban semmi.
A legkisebb szivárvány azonban tovább pompázott az anyóka abroszán ibolyák, nefelejcsek, kankalinok, bú­zavirágok és pipacsok képé­ben. A dédunokák álmélkodva mondták:
- Olyan szép ez a terítő, mintha szivárványfonállal hí­mezted volna, dédi! Az anyó­ka mosolygott:
- Ha hiszitek, ha nem, ne­kem ölembe hullott egy szi­várvány. Nem olyan volt, mint a többi. Más volt. Más­milyen. A legszebb szivár­vány volt, amit életemben láttam!

és rajzoltunk:

És persze játszottunk és játszottunk és játszottunk: