Napról napra óvoda

Kedves Érdeklődő, aki rátaláltál erre az oldalra! Ebben a blogban szeretném Veletek megosztani mindazt, amit az elmúlt 36 évben az óvodáról, a gyerekekről, gyerekektől "megtanultam" és mindazt ami jó kedvre derít, elgondolkodtat, vagy gyönyörködtet.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Hal tízszer

 

Kép forrása: Found on flickr.com

Kép forrása: Found on funfamilycrafts.com

Kép forrása: Found on cahierjosephine.canalblog.com

Kép forrása: Found on pinterest.com

Kép forrása: Found on kleutergroep.nl

Kép forrása: Found on flickr.com

Kép forrása: Found on kevandreveau.canalblog.com

 

Kép forrása: Found on etsy.com

Kép forrása: http://www.bine-braendle.de/sub/foto_kinder.htm

Kép forrása: Found on aprilsart.blogspot.com.es

+1 ötlet:

Egér tízszer

Kép forrása: Found on bloglovin.com

Kányádi Sándor: Vajon mi lesz ebédre?

Vajon mi lesz ebédre?
tűnődik az egérke.
Ugyan milyen jó falat,
lapul a fedő alatt?
Uccu lábujj hegyre áll, 
s a fedőre kandikál, 
képen törli úgy a gőz, 
hogy prüszkölni alig győz. 
Nohát, dönnyög szegényke, 
ilyet főzni ebédre?

Kép forrása: Found on etsy.com

Kép forrása: Found on flickr.com

Kép forrása: Found on familyfun.go.com

Kép forrása: Uploaded by user

Kép forrása: Found on bawimy-sie.blogspot.com

Kép forrása: Found on leukelintjes.blogspot.nl

Kép forrása: Uploaded by user

Kép forrása: Found on facebook.com

Kép forrása: Found on tia-jean9.blogspot.com.es

Kép forrása: Found on wunderbare-enkel.de


Körbe, körbe, körbe járom: "Cinege fészek"

Így kezdődött egy hónapja, 2015 júliusában:

Ez lett belőle egy hónappal később, 2015 augusztusára:

Lépj be a manók birodalmába!

Az éléskamra, ahol a gyerekekkel befőzött lekvárok és szörpök sorakoznak, de már nem sokáig, hiszen a Mihály-napi vásáron reményeink szerint kelendő portékává válnak:

A mindent tudó ajtó, mely nem más, mint az ágytartó szekrényünk és az egyik ügyes kezű apukánk alkotása: Előbb, utőbb kisajtók is lesznek rajta, melyek lakattal zárhatóvá válnak és minden gyereknek elrejthetjük alatta a "titkokat". Most éppen a jel-verseiket tűztük ki rá /természetesen manó írással, képpel és "fordítással":

A Manó Konyha, ahol keverik, kavarják a varázsfőzeteket:

A "Bánatűző Mesekuckó", mely rejti a gyűjtött kincseket és a meséket és még egy mágnes "tábla" is elfért benne:

A "mágnestábla"

A manók "családfája":

A kivilágított manófa:

Az építkezések helye, melyre Emese (Mesekerámia) manói "felügyelnek":

Kép forrása: https://www.facebook.com/mesekeramia?fref=ts

Az alkotó műhely a szülinaposokkal (és természetesen újabb manókkal):

Ami még kimaradt:

A "teapolc" és a "szeretet" tábla, ahol évek alatt sok-sok szív gyűlt már össze:

És az utolsó "simítás", mely miatt alig vártam, hogy elkészüljünk minden mással a "manókoszorú", melyen Eszter kócmanói (melyeket a Meskán eszti boltjában találtam: http://www.meska.hu/ProductView/index/1210405) ugrálhatnak kedvükre:

Most már jöhetnek a manók, a tündérek és a fiókák is: Minden rájuk vár!

Ajaj! majdnem elfelejtettem: Hogy hol száradnak a manó ruhák? Természetesen az öltözőben:

Alma tízszer

Drégely László: Almafácska
Almafának
Hét az ága,
Nyolcadik a koronája,
Zöld levél közt
Piros alma,
Teljen véle 
Meg a kamra,
Jusson minden
Napra kettő -
Így múljon el
Sok esztendő!
Kép forrása: Uploaded by user
Kép forrása: Found on flickr.com

+ 3 ráadás:
Kép forrása: Found on gyereketeto.hu
Kép forrása: Uploaded by user


Képről képre: Meghívó készítése szivacsból

Ötlet és a képek forrása: http://www.sheknows.com/living/articles/965787/diy-cake-postcard-tutorial

Olyan vagyok, mint a nagyok (ötletek szerepjátékhoz): tűzoltó

Kép forrása: Found on scrapnbake.wordpress.com

 

Mentovics Éva: A tűz (részlet)
Lehet barát, vagy ellenség,
attól függ, hogy hol lakik..
etetheted száraz gallyal
azt hiszed, hogy jóllakik?
Óriási az étvágya,
felfal minden éghetőt.
Elszabadul, s megmar mindent,
bútort, függönyt, háztetőt.
De lehet barátod is,
megfőzheti ételed,
s hogyha fázol, lehelete
melengeti testedet.

 

Kép forrása: Found on spoonful.com

Bartos Erika: Tűzoltó

Bátor mind a tűzoltó,
veszélyes a dolga,
égő házban, erdőségben
a tüzet eloltja.

Bátor mind a tűzoltó,
mindennapok hőse,
Dúlhat a láng, dőlhet a füst,
nem riad meg tőle.

Bátor mind a tűzoltó,
tűztól, tűzig siet,
szirénázó piros autón
hozza el a vizet.

Döbrentey Ildikó: Kukucs manó, a tűzoltó

Kukucs! Látok mindenkit! Szerettek kukucskálni ti is? Én nagyon. Ezért hívnak Kukucs manónak. Annyi érdekes történik Manófalván, és én mindenütt ott vagyok. Most elmesélem nektek Gereblyés manó történetét.


Gereblyés manó olyan szorgalmas, mint a hangya. Folyton folyvást gereblyéz. Tavasszal a téli hordalékot takarítja, nyáron a szénát gyűjti, ősszel az avart kupacolja. Még sohasem látták a kertjében üldögélni! 
Egy szeles őszi napon, éppen a kerítésnél kukucskáltam, látom ám, hogy a Gereblyés manó avarégetéshez készülődik. 
– Várj a tűzzel, amíg elül a szél! – kiáltottam oda neki. 
– Nem tudok várni, nincs időm – legyintett ő türelmetlenül. 
A szél abban a szempillantásban belekapott a gyufalángba, s vitte száraz fűre, ropogós rőzsére, zörgős kukoricaszárra. 
– Jaj istenem, leég a kertem! – rémült meg a Gereblyés manó. 
Megijedtem én is. Leugrottam a kerítésről, és rohantam a manófalvi tűzőrségre, ahogy csak bírtam! A tűzőr azonnal indította az oltó kocsit. 
– Jaj, nem bírom egyedül! Odaég mindenem! – sopánkodott Gereblyés manó, amikor megérkeztünk. 
– Vigyázz Gereblyés manó, jön a víz! – kiáltottam, és titokban jól megmarkoltam a fecskendő végét én is.

Közös erővel egykettőre eloltottuk a tüzet. 
– Leégett a kertem! – siránkozott a Gereblyés manó. 
– Örülj, hogy nem esett nagyobb károd! – dorgálta szigorúan tűzőr. 
– Ebben a szeles időben könnyen meggyulladhatott volna a házad, de még a szomszéd háza is! 
Akkor vettem észre, hogy közben elállt a szél. 
– Most már lehet tüzelni! – jelentettem. 
– Nahát, ennyit igazán tudtam volna várni…- dünnyögte szégyenkezve. És aztán tudjátok, hogy mit csinált? Leült. Hát bizony, volt min gondolkodnia… 
– Derék kismanó vagy – dicsért meg a tűzőr. Tartsd nyitva a szemed máskor is. 
Azóta nemcsak kíváncsiságból kukucskálok, hanem tűzőr barátom megbízásából is. 
Most Pipásmanóhoz kukkantok be: Pipásmanó olyan öreg, mint az országút. Alig lát, alig hall. A házikója dülöngél. A kéménye megroggyant. Az ágya alatt porcicák fészkelnek. Nem takarít, nem javítgat nála senki. 
Szegény öreg folyton a pipaszurkálóját keresi. Leteszi valahova, aztán nem találja… Most is… Minek az a gyertya? 
– Vigyázz Pipásmanó, a porcica meggyulladhat! Tűzőr barátomtól tudom, hogy a por gyúlékony! … Nem hallod, hogy mit kiabálok?! … Nem hallja! 
– Csak nem hagyod ott a gyertyát?! Ezt nézni is rossz… Hol egy vödör?! 
– Mennyi baj van a felnőttekkel! 
– Pipásmanó! A tűzzel nagyon kell vigyázni! A tűz nemcsak a barátod, az ellenséged is lehet! Tűzőr barátomtól tanultam. 
– A biztonság kedvéért még fölírtam neki a tűzőrség hívószámát. Tanuljátok meg ti is, hogy nálatok milyen számon kell hívni a tűzoltókat! 
– Búcsúzóul tudjátok mit találtam a telefon mellett? Az elveszett pipaszurkálót! Így hát minden jól végződött! 
De mi lett volna nélkülem?

Játékok kint:
Kép forrása: Found on lalymom.com
Kísérlet megfestett borotvahabbal:
Kép forrása: Found on two-daloo.com
Barkácsolás:
Kép forrása: Found on karuski.co.uk
Kép forrása: Uploaded by user
Kép forrása: Uploaded by user
Kiegészítő játékok készítése:
Kép forrása: Uploaded by user

És, ha megéhezntek a nagy játékban:
"Gyufa sütemény" ropiból vagy linzertésztából csokiba mártva
Befejezésül:
Kép forrása: www.minimano.hu

jelről jelre: szél

Kép forrása: hu.wikipedia.org

Hajlik az ág, fúj a szél, (szélfújás utánzása)
nyírfa lombja összeér, (magastartásban kezünket a
fejünk felett összeérintjük)
újra vissza, újra szét,(karokat leengedjük, majd
vissza)
rajta, rajta, most elég!(ugrálunk, közben taps)

Kép forrása: Found on lemonlimeadventures.com

Fú- fú- fú a szél,

őszi nótákat zenél.

Hajladoznak rá a fák,

Széltáncot jár minden ág.

Jobbra dűl és balra dűl,

Szél nótákat hegedül.

Táncot jár a falevél

Kép forrása: Found on seameadowgifts.com

Gazdag Erzsi: a cinege és a szél

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.

Nemsokára itt a tél.

Found on pinwheelsforpeace.com

Szabó Lőrinc: A szél meg a nap

Licskes-lucskos öreg bácsi,
Hujj, hujj én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte, 
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

Kép forrása: http://kidscraftroom.com

Kép forrása: Found on beadandcord.com

Kép forrása: Found on happinessishomemade.net

Kép forrása: Found on deliacreates.com

Kép forrása: Cristina Santos

Kép forrása: Cristina Santos

 

Jelről jelre: ló

Kép forrása: 3barbi1985.kepeslap.com

Zelk Zoltán: Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

1. rész

Egy kiscsikó nagyot gondolt, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója. Kiszökött az istállóból, ki ő, az udvarra, ottan aztán gondolkozott: erre-e vagy arra? Megkérdezte jobb lábától, így felelt az: jobbra... megkérdezte bal lábától, az meg azt mondta: balra... Mérges lett a kicsi csikó, s így kiáltott: se erre, se arra, én mondom meg, merre mentek, két szememmel én vezetlek induljunk amarra!

El is indult a kiscsikó, kiért az utcára, amerre a szeme mondta, arra ment a lába. Néha futott, néha meg csak ballagott, megállott, fölötte a kék magasban három lepke táncolt. Lepkénél is magasabban, madarak lebegtek, madaraknál magasabban, szinte aludt, olyan lassan, úszott egy kis felleg. Fellegnél is magasabban, - mi is lehet magasabban - ott már a nap szállott, aranyszárnya beragyogta, átalérte, átalfogta az egész világot! Így mendegélt a kis csikó, így tanulta ezt a szép világot, fecskét, felhőt, aranyszárnyú napot és virágot - mint a betűt, úgy olvasta a rétet és az utcán a házat, a kéményből szálló füstöt, kertekben a fákat, a fákon az ágat, az ágon a levelet, úton futó szekeret, szekeren a kereket, labdát rúgó, lepkét űző, kavicsdobáló, kergetőző, domboldalon hempergőző gyereket!

Azt hitte a kicsi csikó, hogy már mindent látott, ismer ő már mindent, mintha otthon az istállót - ideje hát megkeresni, akihez patkót veretni indult: a kovácsot. Ideje, hogy patkó legyen már az ő lábán is, akkor aztán lehet por is, jöhet hó is, sár is. Azt se bánja, ha nem vasból készül az a patkó, az se baj, ha csak ezüstből, az se, ha aranyból, hiszen ő még kicsi csikó, sokára lesz nagy ló, beéri ő azzal is, ha gyémánt az a patkó...- Így baktatott a kiscsikó, teli gondolattal, dehogyis törődött ő már fákkal, madarakkal, nem törődött már egyébbel, nem gondolt már mással, csak azzal s hét határon, nem is annyin, de hétszázon nagy hírű kováccsal. Megleli-e valahára, odaér-e végre, ki hinné, hogy olyan messzi az a falu vége?

Mert ott lakik azt, azt már tudja, hallotta anyjától, aki jaj de sokat, szépet mesélt a kovácsról... Mesélhet is, ő már látta, mikor patkóért volt nála, abban a kis faluvégi, nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, belül kormos házban, hol a lángok a szikrából úgy kelnek ki, mint tojásból, s rögtön nekipirosodva szállnak föl a magosba, ottan, mintha
dudaszóra, dehogy arra, fújtatóra, a fújtató szélszavára járják, lányok piroslobogású, piros arcú, piros lábú piroskedvű táncát!   Ott lakik a tűznek, vasnak parancsoló híres kovács, az a bőrkötényes, olyan erős, vasat hajlít, de sohase mérges. Mindig tréfát tud a szája, a vasat így kalapálja: "Belőled patkó leszen, te abroncs a kereken, te ásó, te meg kapa..." Mindegyikhez van szava - szeretik is, az se fáj, ha rájuk ver a kalapáccsal, attól is csak erősödnek, attól is csak nagyra nőnek!

Node, hogy a mesémet még tovább is meséljem, elmondom, hogy épp egy macska futott arra a csalánnal és papsajttal teli árokszélen. Gondolja hát a kis csikó, ha nincs kitől mástól, megkérdezem, hol a kovács, ettől a macskától. Szól is hozzá, így köszönti:

- Szép jó reggelt, szomszéd, te vagy az a híres cirmos, én meg csikó volnék. Elindultam hosszú útra, járom a világot, láttam napot, felhőt, fecskét, fákat és virágot, láttam rétet, házat, füstöt, úton futó szekeret, s láttam olyat...el se hinnéd, én se hinném el neked, én se hinném, ha nem látom: gyereket, aki két lábon, nem úgy, mint mi, nem négy lábon, nem úgy, mondom, de két lábon áll is, jár is, szalad is, ha beljebb mégy a faluba, megláthatod magad is... De amiért útra keltem, járom a világot, nem lelem én, nem találom sehol a kovácsot!


Vadászatról jött a macska, s mert nincs tarisznyája, úgy hozta csak az egeret haza a szájában. És ez volt a szerencséje, jaj, milyen nagy szerencséje, annak az egérnek, mert egérrel a szájában macska se beszélhet. Letette hát, le az útra, s már hiába nézte, nézhette, hogy árkon-bokron túl van az egérke!... Fut az ebéd! - sír a macska s úgy nézett utána, ahogyan a kecske nézne futó káposztára, ahogyan a kutya nézné a szaladó hurkát, májast, vérest, s a gazdasszony a lábrakelt kapros túrósbélest! Nem soká búsult a macska, holnap is nap, egeret holnap is talál a réten, ha nem ottan, a pincében, eleget. A csikónak válaszolva így szólott hát miákolva azzal a jajongva zengő, ha baja nincs is kesegő, "i"-vel, "a"-val "ú"-val nyúló kutyafület szomorító macskanyelven, hogy: Miaú... És még egyszer, hogy: Miaú...

Ejnye, te buta macskája! - kiáltott a csikó rája - nem a "mi a", hanem "ki a"! Ember, aki bőrkötényes, kalapácsos, sose mérges, tűznek, vasnak is ura - én mondom, csikószavamra, én mondom, hogy így igaz!

De a macska csak ezt fújta: Mi-aú...Mi-aú... Aztán újra, újra csak ezt, hogy: Mi-aú... Míg a csikó el nem unta, visszaballagott az útra, nagy mérgesen így dohogva: hiszen gondolhattam volna, hogy egy ilyen semmi macska, hol a kovács, nem tudhatja! Nem kell patkó a lábára, úgyis fölmászik a fára, háztetőre, kerítésre, ha fázik, a kemencére - annyi dolga, semmi dolga, nem húz ekét, szekeret, annyi gondja, nincs más gondja, kergeti az egeret!

Kép forrása: Found on allfortheboys.com

2. rész

... Megyen tovább a kiscsikó, sűrű porban, gondban, talál-e majd valakire, aki tudja, hol van, ki megmondja, hol a kovács - s egyszerre csak hallgat... két fülével hallja... Jaj, mit is hall... jaj, beh szép ez... beh gyönyörű, beh csodás... valaki csak ezt kiáltja:

- Ott-ott-ott-ott a kovács! - Nem azt kiáltja: ott a pék, ott a szabó, ott az ács, ott a cipész, ott a bognár, hanem ezt: - ott a kovács! Ott-ott-ott-ott a kovács!

Nézdegél a kicsi csikó, s látja, hogy a porban fürdik egy kendermagos tyúk, mint ruca a tóban. Ő kodálja, ő kiáltja azt a szép varázsszót, amitől a csikó kedve rögtön táncra állott, s a tyúkocskát boldog szóval köszönti eképpen:

- Szép jó napot, annyi magot, kukoricát és kukacot, mint fűszál a réten! Láttam tojást szakajtóval, azt mondták, hogy mind te tojtad... Hallottam, hogy száz csibéd volt, s egynek se lett híja, mind a százat fölnevelted, puha szárnyad alá vetted, mikor jött a héja... Híred-neved fényesebb, mint akármék madárnak, akkor is, ha csak palánkig, ha az eperfa ágáig repít föl a szárnyad. Hallottam én, hogyan sírt a fülemüle és pacsirta, mert nem tudták a varázsszót, azt az ott-ott-ott - a kovácsot, ezért a nagy zokogás - mondjad, mondjad, édes húgom, kendermagos kicsi tyúkom, mondjad, hol van a kovács! -No hiszen! Ennyi dicséret! Tyúk csőréből száll az ének, de csak ennyi, semmi más: Ott-ott-ott-ott - a kovács!

- Ott, ott, ott, ott, csak ezt mondod, azt is mondd, hogy hol az az ott! - szól a csikó már kiáltva tyúkocskára, de hiába, hogyha mást nem mondhatott: ennyit tanult az anyjától, mert az se tudta tovább, az is csak a csirkeólat járta, nem az iskolát!

- Hiába no, holtig tanul, ha tovább nem él, aki él, most már azt is megtanultam, tyúkesze van csak a tyúknak - gondolja a kicsi csikó, s búsan tovább mendegél. Porban, gondban, még nagyobban, még búsabban mendegél, feje fölött nem száll lepke, nem cikázik már a fecske, nem repül más, csak a szél. Fönn az égen, hol nemrégen göndör felhő lebegett, készülődnek, fenekednek, villámkarddal harcba mennek, borzas, kusza, vadfekete, nagyharagú fellegek. A napot is eltakarják, soha ilyen szomorút, amerre a csikó jár most, még az ég is beborult. Nemcsak borul, szakad is már, megered a zápor, hasad az ég, az a sötét, a villámok cikkanó kardjától. Mintha ledőlnének a hegyek, olyan robaj szakad a világra, mikor két fekete felleg, mint a bikák, összevesznek, s ölelkeznek életre-halálra!

- Itt van már a világ vége... jaj, milyen ifjan megértem... - sír a csikó, s nagybúsan néz patkótlan lábára - kocsit húzott a dédanyám, a nagyanyám, édesanyám, csak én lettem ily nagyon hiába! - Így kesergett a kiscsikó, míg a zápor verte, de ő csak sírt, mert a virág, réten a fű, kertben a fák, mind-mind kinevette. Bizony nem szép, ha nevették, könnyű nekik, megtehették, itt születtek, kertben, úton, réten, nem csoda hát, hogyha tudják, egy kis zápor nem a világ, nem is világvége. Bezzeg csak születtek volna, mint a csikó, istállóban, a nyakuk közé akkor csapna zápor... tudom, úgy megijednének, odahagyva kertet, rétet, kifutnának, ki ők a világból. Úgy futnának, gyökerük is utánuk szaladna, mint a cica után, ha fut, vele fut a farka!

Nagy ijedtségre, nagy öröm, nagy sötétre nagy fény, zápor után még ragyogóbb, ényesebb a napfény. Mintha korsót a kemence tüze-lángja éget: attól fényes a zománca, úgy fényesít a nap lángja hegyet, dombot, rétet. Zöldebb a zöld, tündökölnek pirosak és sárgák és a kékek és fehérek - margaréták, nyárfák, pipacsok, akácfák, füvek, százszorszépek most ezerszer szépek! Minden vidám, minden boldog, minden újraéled, mint vizen a buborékok, pattognak a lég hátán a darazsak, a méhek.


Hát a csikó? Olyan régen nem szólottam róla, mintha bizony a lábán már aranypatkó volna... Hogy is lenne! Honnan lenne! Nem talált még oda a kovácshoz, csak úgy megyen most is szegény, mint a mese legelején, feje fölött három lepke szálldos. Lepkék fölött két víg fecske lubickol a fényben, fecskék fölött egy kis felhő álldogál az égen. Úgy áll ottan, úgy bámul a tündöklő világra, mintha kettőig se tudna számolni az árva. Úgy tesz, mintha ott se lett vón, csak az apja, meg az anyja, bátyja meg a nénje, mikor előbb tüzes mennykőt szórtak a vidékre. Oly ártatlan legelészi kék füvét az égnek, szinte várod, már azt várod, egyszer csak fölbéget...

Béget is, de itt a földön béget egy kis bárány, szerencsére éppen ezt az országutat járván. De csak úgy jár, kedvetartja, céltalan, semerre, nagy vígan ezt mondogatva: E-e-e-e-er-re! Meghallja a kicsi csikó, s mit érez, nem érez: higgyek neki, vagy ne higgyek, ez is csalremény lesz? Ha ez se tud többet, mint a tyúkocska s a macska...

- Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska!

Kép forrása: Found on daniellesplace.com

3. rész:

- Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska! Vezess hát, te kicsi bárány, ha tudod, hogy merre, fizetséged három szekér most kaszált füvecske - de ha kevés, lehet négy is, vagy akár egy egész rét is!

S mond a bárány: "Er-re! E-e-e-e-er-re!" - És a bárány elvezette csikót a kovácshoz, ahhoz a kis faluszéli nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, bévül kormos házhoz, hol a kalapács s az üllő olyan nagyon összeillő nótát tudnak, olyan nagyon szépet, hogy aki ezt hallja egyszer, meghallgatná még ezerszer, s még aztán is egyszer. Az a csengés! De csuda hang! Nem is tud olyat semmi harang! Nem ír olyat kóta! Mert a munka és az ének, mint testvérek együtt élnek világkezdet óta. Együtt kelnek, együtt járnak, együtt vágnak a világnak, olyan teli tarisznyával, benne minden jó szerszámmal, szerszám mellett hegedűvel, síppal, dobbal, furulyával. Mikor este megpihennek, csillag alá telepednek, csillagfénynél így beszélnek: "Mi vagyunk a két testvérek, mi tehetünk csudaszépet, annyi csudát, annyi szépet, attól leszen szép az élet!" - Csend az üllő, fut a hangja a csikó elébe, ottan aztán kettéválik, úgy bújik be jobbról, balról, mind a két fülébe.

Egy lépés csak és a csikó eléri, mit vágyott, meglátja azt a híres, kalapácsos, bőrkötényes, óriás kovácsot. Mert hát óriások mind-mind a kovácsok, másképpen hogy is bírnák el a nagy kalapácsot. Bizony óriások, valahány kovácsok, homlokuk az eget éri, ahol csillagzápor sistereg szikrákból. Mondom, óriások mindahány kovácsok, a kiscsikó mégis bátran csak elébe állott, odaállott bátran a kovács elébe, és ahogyan kigondolta, de éppen úgy szóról szóra, köszöntötte, kérte, adjon neki egy szép szóért négy patkót cserébe... Nem kívánja vasból, dehogy kéri abból, úgy is jó lesz, az is jó lesz, hogyha csak aranyból...

Node ami ekkor történt... Ki nem találnátok, hogy a kovács nagy nevetve, kalapácsát is leejtve, így szólt, így kiáltott:

- Ejnye, kiscsikója, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója! Hogy mi jut, mi nem jut egy csikó eszébe, hát egy toronyóra lánccal, az bizony nem kéne? Aztán mit adjak még néked, teli zsákkal meleget? S ráadásul akik hozták, Sándor, József, Benedek, őket is adjam neked? Itt van, fogjad, fuss el véle, mind a tiéd, viheted! - Tréfa amíg tréfa, de már komoly szóra fogja, megsimogatja a csikó selyemszőrű, fehér foltos homlokát, úgy mondja:  - Ha bírná a lábad, én megpatkolnálak, patkó nélkül, üres lábbal el nem bocsátnálak, de ha gyönge vagy még, gyönge a patkóra, csak azt mondom , te kiscsikó, hallgass a jó szóra: menj haza anyádhoz, kihez mennél máshoz, feküdj mellé a szalmába, két mellső lábához! - Ennyit mondott, s vette máris a nagykalapácsot, a csikó is lába alá megint a világot.

- No mostan, bal lábam, no mostan, jobb lábam, most mondjátok, merre menjek, melyik utat járjam? - Szól az egyik: arra, szól a másik: erre, de a csikó azt gondolja, legjobb már semerre... Semmi útján menni Semmilyenfalvára, ahol nincs ház, nincs istálló, senki meg ne lássa, senki meg ne tudja, milyen szégyen érte, azt a patkót a kovácstól mily hiába kérte! Így mendegélt a kiscsikó se halva, se élve, amikor eléje toppant az a macskaszájból pottyant, azatudjátokmelyikvolt, azameseelejinvolt piciri egérke. Tűbe fűzött cérnaszálnál vékonyabb a hangja, de azért a kicsi csikó mégiscsak meghallja, amikor így szól hozzája:

 

- Kicsi szívben nagy a hála, jót tettél, hát érte jót várhatsz cserébe! Ha te nem szólsz a macskának, rég megevett volna, lenne sírom, mint apámnak, annyi cincogó fajtámnak, kardos körmű-fogú macska feneketlen torka. De te olyan csudát tettél, egy szavaddal megmentettél, egyet szóltál, és a macska máris földre ejtett - hálából elmondok most egy tücsökdalra szerzett papírt, ceruzát nem látott hajnali harmatba mártott fűszállal írt verset - szólt és belekezdett:

"Lapulevél háta, az van írva rája, egyszer egy kiscsikó elment Semmilyenfalvára. Fényes reggel indult, kormos éjszakára, csak akkor ért a kiscsikó Semmilyenfalvára. Olyan nagyon fáradt, rögtön lefeküdne, ha csak egy szál szalmára is, ha csak egy szál fűre. Mikor lefeküdne, akkor érzi, látja, kalimpál a levegőben de mind a négy lába. Tudja már, hogy baj van, lépne már a földre, de hát Semmilyenfalvának semmilyen a földje, Ha semmi a földje, rétje is csak semmi, aki azon fog legelni, semmit fog legelni. Nem vágyik már másra, bárcsak nőne szárnya, ha nem élhet lent a földön, az egekbe szállna. De ha odaszállna, ugyan hova szállna, mert csak semmilyen ég borul Semmilyenfalvára. Fönn a semmi égen semmi nap világít, attól van ott olyan sötét, hogy semmi se látszik. Örökös
az éjjel, csillag mégse lángol, semmi-csillag nyájak mellett semmi-hold a pásztor. Nem volt ottan tegnap, nem lesz soha holnap, egy van csak ott, az a híres nesze-semmi-fogjad. Hát azt jól megfogta szegény kiscsikója, azóta is ott lebeg a levegőben lógva!"

Nem tudta az egér tovább, én se mondhatom már tovább ezt a tücsökkótán jegyzett, egérfoggal kihegyezett fűszállal írt verset - csak azt tudom, hogy a csikó ijedtében olyat ugrott, rögtön otthon termett... 
Patkót, kovácsot feledve, a szalmába heveredve, odabújt anyjához, lehajtotta selyemszőrű, fehér foltos kicsi fejét két mellső lábához. El is aludt, és az anyja olyan álmot súgott a fülébe, azt álmodta, hogy már nagy ló, most fogják be a szénásszekérbe. Kocsiúton patkó csattog, ő viseli ezt a patkót, mit a kovács vasból patkolt, színigazi vasból, ahol megyen, ahányat lép, ahány kőre, kavicsra lép, szikra pattan abból. Patkóverte kő és kavics szikrákat virágzik, és a szikrák fölrepülnek az égbolt aljáig. Ottan szirmukat kibontva, eget-földet beragyogva, hajnalig lebegve, csillagok közé beállnak, maguk is csillaggá válnak - este van már, este.   Este van már, éjszaka lesz, nem mindenki látja, az éjszaka szép kertjének mennyi a virága.

Első virág: csillagvirág, a második: szentjánosbogárka, a harmadik: a madarak, cinkék, rigók, szarkák, varjak fészekbe bújt álma - a negyedik és a legszebb istálló szalmáján termett: a kiscsikó anyjasúgta álma! Hangja is annyi az éjnek, amennyi virága, olyan a táj, olyan, mint egy óriási csuda zeneláda. Húzza már a tücsök, húzza, első sötét óta, hegedű az egyik lába, másik a vonója. S mert hát kell a nagybőgő is a hegedű mellett, mocsár partján, kút káváján, békák is brekegnek. Kisbőgő, nagybőgő, kisbéka, nagybéka, tücsök hangja, béka hangja, mint a fehér kréta, mint a fehér kréta, fekete táblára, úgy írja rá az éjszaka fekete falára, füvekre és fákra, tóra, rét hátára, csillagfényes mindenségre, az egész világra, ezt a nótát, ezt az egyet, mert most csak ez járja:

"Egérfogta-rágtalapulevél háta, nem megy el a mi kis csikónk Semmilyenfalvára!"

Kép forrása: Kép forrása: borsoo.blogspot.com

Nagy Bandó András: Pej paripám

Járatom délben a

lépeget vélem a

itt kocog énvelem pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végén a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Baktat az úton a

lépdel a téren a

járogat vélem a pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végen a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Vágtat a réten a

vágtat a völgyben a

vágtat a hegynek a pej paripám. Hej, paripám!

Fölrepül vélem a

ott röpül vélem a

szárnyal az égben a pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végen a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Kép forrása: Found on redtedart.com

Kép forrása: radmegan.blogspot.com

Kép forrása: Found on blogtiale.blogspot.com

Kép forrása: Found on mrskingrocks.blogspot.com

Jelről jelre: falevél

Kép forrása: Found on liljorochtulpaner.blogspot.it

Gryllus Vilmos: Őszi levél

- Hova mész falevél?
- Oda, hova visz a szél.

- Honnan jössz falevél?
- Fa ágáról hoz a szél.

- Fázol-e falevél?
- Hideg bizony ez a szél!

- Szállj tova falevél!
- Röpülök, ha fúj a szél.
Egy kis huncut szélgyerek
falevelet kergetett.
Összevissza kavarta,
feldobálta magasra.

Rászórta a fejemre,
leráztam én nevetve;
feldobáltam, fel az égbe,
kapaszkodjon meg a szélbe!
Szabó Gitta: A kis falevél

Beköszöntött az ősz, hűvösebbre fordult az idő. A szél hintáztatta a faleveleket, és ilyenkor a kis falevél nagyon jól érezte magát.
- Mami, mami! Gyere, hintázz velem!- hívta édesanyját, a Nagylevelet.
Vidáman hintáztak, ám a mama egy-kettőre elfáradt, mert így ősszel erősebben kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen.
A Kislevél minden nap talált valami furcsát, amit addig még nem látott.
- Anyu! Olyan hideg van, pedig süt a Nap!
- Hát igen, itt van az ősz. Azután jön a tél.
- Anyu! Milyen az a tél? Én még soha sem láttam olyat.
- Télen fehér hó borítja a fákat, és nagyon hideg van. De addigra  mi már nem leszünk a fán.
- Akkor hol leszünk? – kérdezte csodálkozva Kislevél.
- A földön. Ősszel a levelek mind lehullnak a földre. Vastagon betakarják a fa tövében lévő apróbb növényeket, és téli búvóhelyet nyújtanak a kicsinyke állatoknak. Például a sündisznó is a levéltakaró alatt, alussza át a telet. Ha a ruhánk színe, vörösre és sárgára változik, néhány napon belül, akkor egymásba kapaszkodunk, és együtt libegünk majd a föld felé. Meglátod milyen jó lesz!
A Kislevél egyik reggel tűzpiros ruhában ébredt.
- Anyu! Nézd milyen gyönyörű! – és örömében táncra perdült, ám egy óvatlan mozdulat után a nevetést kiáltás váltotta fel.
- Jaj! Anyu, segíts! Lezuhanok!
- Feszítsd ki magad, hogy lassabban zuhanj!- kiáltotta utána Nagylevél. – Mindjárt jövök én is, és megfoglak!
Amikor utolérte a kislevelet, óvatosan alásiklott, és most már együtt libegtek lefelé.
- Anyu, ez csodálatos! Igazad volt! Ilyen remek, dolog még soha sem történt velem.
- Figyelj! Nem sokára földet érünk – figyelmeztette a Nagylevél. – Hopp! Meg is érkeztünk! Tudod – mondta a mama -, napokon belül leesik a hó, és betakarja a lehullott leveleket. Ruhánk  elázik, elrongyolódik, összekeveredik a többi levélével. Aztán, mikor jön a tavasz, a hó olvadni kezd, és a földbe mossa az elázott leveleket. Ez új erőt ad a földnek.
- Ez borzasztó! A gyönyörű piros ruhám el fog szakadni? Pedig én annyira szeretem!
- A leveleknek ez a sorsuk. Ősszel leesnek a fáról. Védik és melegítik az apróbb élőlényeket, táplálják a földet, és tavasszal új élet születik belőlük. És persze Te is új ruhát kapsz.
Hamarosan jött egy hideg fuvallat, és nyomában sűrűn esni kezdett a hó. Kislevél az édesanyjával összeölelkezve pihent a fehér takaró alatt. Mielőtt elaludtak volna, Kislevélnek ismét  furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság.
- Anyu! Csak azt mondd meg még nekem, mi lesz tavasszal?
- Az emberek azt mondják, akkor éled a természet. A fák rügyezni kezdenek, melegebben süt a Nap, elolvad a hó.
- És mi? – kérdezte óvatosan Kislevél, mert már említett a mamája valamit neki erről, és félt a választól.
- Mi a hólével és többi levéllel a talajba szívódunk, aztán friss fű  és szép színes virágok kapnak életre a táplálékban gazdag földből. Hóvirág, ibolya, kankalin, százszorszép, nefelejcs, és még sok - sok más virág is.
- Én ibolya szeretnék lenni! – suttogta a Kislevél.
- Nekem is tetszik az ibolya. Együtt fogjuk köszönteni az illatukkal a tavaszt. Jó lesz? De most már aludjunk! Elfáradtam.
Kislevél szorosabban bújt édesanyjához, majd megnyugodva elszenderedett.
Álmában is várta a tavaszt, amikor majd felveheti vadonatúj, ibolyakék ruháját.

 

Kép forrása: Found on flickr.com

Kép forrása: Found on buzzfeed.com

Kép forrása: Found on frugalfun4boys.com

Kép forrása: Found on livedan330.com

Kép forrása: Found on shop.hobbylobby.com

Jelről, jelre: Kisegér

Forrás: saihirek.sathyasaibaba.hu

A vers:

Kását főz a kisegér...
Kását főz a kisegér,
minden tálat telemér,
ennek is ad egy kis kanállal,(hüvelykujj)
annak ad egy nagy kanállal,(mutatóujj)
amannak egy pohárkával, (középső ujj) 
ennek itt egy csuporkával,(gyűrűsujj) 
a legkisebbnek nem jutott,(kisujj) 
ezért aztán el is futott. (ujjainkkal a karján felsétálunk a nyakáig, és megcsiklandozzuk)

A mesék:

A hős egér

(Eszkimó népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer nagyot gondolt a kisegér, s kíváncsian kikukkantott a lyukból. Szép nap volt, se meleg, se hideg, éppen arra való, hogy sétálgasson, aki sétálni szeret. A mi kisegerünk pedig nagyon szeretett sétálni. 
Szólt is mindjárt a nagyanyjának: 
— Nagyanyókám, sétálni mennék! 
Egér-nagyanyó beleegyezett: 
— Nem bánom, elmehetsz, de ebédre itthon légy! 
A kisegér elindult. Amint ment, mendegélt, egy tó partjára érkezett. 
A kisegér körüljárta a tavat, aztán azt gondolta: 
— Nagy tó, nem kicsike, de azért én átúszom rajta. 
Azzal nekirugaszkodott, és átúszott a túlsó partra. Igen büszke volt rá, hogy ilyen ügyes. Hanem mikor hátranézett, csudálkozva látta, hogy a tó nem is tó. Hát akkor micsoda? Nagyanyó lábanyoma, belefolyt az esővíz ... 
Kíváncsian tovább bandukolt. Nézelődött, cincogott — egyszer csak egy nagy, magas hegybe ütközött. 
A kisegér most se várt sokáig, hanem azt gondolta: 
— Nagy hegy, nem kicsike, de azért én mégis átugrom! Aztán hopp! — nekifutott, átugrotta a hegyet. 
De alighogy hátranézett, megint csak elcsudálkozott: a hegy nem is hegy, hanem csak egy száraz fűcsomó... 
Most már csak azért is tovább baktatott. 
Jó messze járt már, mikor hirtelen két medvét pillantott meg. Verték, püfölték egymást. 
A kisegér egy darabig nézte őket, aztán azt gondolta: 
— Vad állatok, nem szelídek, de azért én mégis átcsusszanok közöttük! 
Azzal bátran nekilódult és átcsusszant a két verekedő állat közt. 
Most csudái kozott el csak igazán! Mikor hátranézett, látta, hogy nem is medvék verekednek, csak két kicsi hörcsög ... 
Nem is sétált tovább, hanem sietve hazament, s amit látott-tapasztalt, elmesélte a nagyanyjának. Az pedig jót nevetett rajta. 
— Butuska kisegér vagy, hallod-e! Látszik, hogy még nem kunkori a farkad! 
Azóta a kisegérből nagy egér lett, a farka is kunkori lett, ő maga is bizonyosan sokkal okosabb lett.

A kisegér

(Indián mese. Ford. Határ Győző) 

Egér asszonyságnak és Egér uramnak volt egy egér kislányuk. Ez az egér kislány nőtt, növekedett, és mindenfelé tudták már, hogy ő a világ legszebb kisegere. Oly szép volt, hogy Egér asszonyságnak mi jutott eszé­be, mi nem: gondolta, férjet kerít neki. Egér uram is segített, de csak úgy, hogy bólogatott, meg a farkincáját csóválta, mert afféle férjuram módjára a fejtörést és a döntést átengedte Egér asszonyságnak. Gondolt is ő az égvilágon mindenkire, aki a drágalátos kis egér leánykájának méltó férje lehetne; de mindegyiknek megvolt a maga hibája. Az egyiknek túlontúl hosszú volt a farka, a másiknak bozontos-nagy volt a bajusza, a harmadik­nak hiányzott a foga. Egyik sem volt arra érdemes, hogy ekkora magas kitüntetés érje. Hosszú tűnődés után Egér asszonyság és Egér uram gon­dolatai a Nap körül állapodtak meg. Alig várták, hogy jöjjön a hajnal; és mihelyt gurigás szekéren begördült, így szólították meg: 

- Téged várunk, hatalmas Nap. Tudd meg, hogy van egy tündöklő szépségű leánygyermekünk: a legeslegszebb kisegér, amilyen valaha szü­letett. Csak te lehetnél méltó férje, mert te vagy a leghatalmasabb; igen szeretnénk, ha feleségül vennéd. 

Hanem a Nap így válaszolt: 

- Nem én vagyok a leghatalmasabb; a leghatalmasabb a Felleg, amely még engem is elhomályosít. 

Ahogy ezt Egér asszonyság és Egér uram meghallották, nosza, útnak eredtek, hogy megkeressék a felleget. Meg is találták. Hát épp sírdogált. 

„Nem csoda, hiszen olyan egyedül van” – gondolták, és neki is el­mondták ugyanazt, amit a Napnak. 

- Nem én vagyok a leghatalmasabb – felelte a Felleg. – A leghatalma­sabb a Szél, amely engem is megkerget. 

Egér asszonyság és Egér uram csak álmélkodott, és indultak izibe, hogy megkeressék a Szelet. Ott találták az országúton, és ha nem is tudták utolérni, egy szempillantásra, ahogy lecsillapodott, a fülébe kiabálták: 

- Hatalmas Szél! Tudod-e… – De a Szél a szavukba vágott: 

- Tudok mindent. Csakhogy nem én vagyok a leghatalmasabb. Mert a leghatalmasabb az ott: a Fal, amely engem is feltartóztat. 

Egér asszonyság és Egér uram körülbámulnak: hát ott a Fal, nem messze. Odaszaladnak, szólnak hozzá, zöld mohás, roskatag, feketedett fal volt az már. Egér asszonyság és Egér uram szólítják, szólongatják torkuk szakadtából többször is; de csak nem hallja a Fal, olyan öreg volt már. olyan süket. Nemhiába mondják, hogy süket falnak hasztalan beszél az ember. Valahára nagy nehezen csak meghallotta, és így szólt: 

- Nem én vagyok a leghatalmasabb; a leghatalmasabb az egér, amely még rajtam keresztül is lyukat rág. 

Egér asszonyság és Egér uram egymásra néztek: felkunkorították farkincájukat, kissé hátra sunyították fülecskéiket, és ráncba szaladó, fontos­kodó képpel – uzsgyi!… Úgy eltűntek az országút árkán, hogy mielőtt látta volna valaki, már nem voltak sehol. 

Egér asszonyság és Egér uram csakhamar hozzáadták a lányukat egy ifjú egérhez, és a lakodalom napján Egér asszonyság is, Egér uram is szen­tül meg voltak győződve, hogy az ő vejüknél nincs hatalmasabb a világon. 

Meg is maradtak ebben a hitükben, s azontúl csupa boldogság volt az életük.
Barkácsolás:

Kép forrása: Found on facebook.com

Kép forrása: Uploaded by user

Kép forrása: Found on gettincraftystampin.com

Kép forrása: Found on welke.nl

Befejezésül:

Jó játékot és aztán jó étvágyat!

Kép forrása: Found on alittlemarket.com