Kép forrása: 3barbi1985.kepeslap.com

Zelk Zoltán: Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

1. rész

Egy kiscsikó nagyot gondolt, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója. Kiszökött az istállóból, ki ő, az udvarra, ottan aztán gondolkozott: erre-e vagy arra? Megkérdezte jobb lábától, így felelt az: jobbra... megkérdezte bal lábától, az meg azt mondta: balra... Mérges lett a kicsi csikó, s így kiáltott: se erre, se arra, én mondom meg, merre mentek, két szememmel én vezetlek induljunk amarra!

El is indult a kiscsikó, kiért az utcára, amerre a szeme mondta, arra ment a lába. Néha futott, néha meg csak ballagott, megállott, fölötte a kék magasban három lepke táncolt. Lepkénél is magasabban, madarak lebegtek, madaraknál magasabban, szinte aludt, olyan lassan, úszott egy kis felleg. Fellegnél is magasabban, - mi is lehet magasabban - ott már a nap szállott, aranyszárnya beragyogta, átalérte, átalfogta az egész világot! Így mendegélt a kis csikó, így tanulta ezt a szép világot, fecskét, felhőt, aranyszárnyú napot és virágot - mint a betűt, úgy olvasta a rétet és az utcán a házat, a kéményből szálló füstöt, kertekben a fákat, a fákon az ágat, az ágon a levelet, úton futó szekeret, szekeren a kereket, labdát rúgó, lepkét űző, kavicsdobáló, kergetőző, domboldalon hempergőző gyereket!

Azt hitte a kicsi csikó, hogy már mindent látott, ismer ő már mindent, mintha otthon az istállót - ideje hát megkeresni, akihez patkót veretni indult: a kovácsot. Ideje, hogy patkó legyen már az ő lábán is, akkor aztán lehet por is, jöhet hó is, sár is. Azt se bánja, ha nem vasból készül az a patkó, az se baj, ha csak ezüstből, az se, ha aranyból, hiszen ő még kicsi csikó, sokára lesz nagy ló, beéri ő azzal is, ha gyémánt az a patkó...- Így baktatott a kiscsikó, teli gondolattal, dehogyis törődött ő már fákkal, madarakkal, nem törődött már egyébbel, nem gondolt már mással, csak azzal s hét határon, nem is annyin, de hétszázon nagy hírű kováccsal. Megleli-e valahára, odaér-e végre, ki hinné, hogy olyan messzi az a falu vége?

Mert ott lakik azt, azt már tudja, hallotta anyjától, aki jaj de sokat, szépet mesélt a kovácsról... Mesélhet is, ő már látta, mikor patkóért volt nála, abban a kis faluvégi, nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, belül kormos házban, hol a lángok a szikrából úgy kelnek ki, mint tojásból, s rögtön nekipirosodva szállnak föl a magosba, ottan, mintha
dudaszóra, dehogy arra, fújtatóra, a fújtató szélszavára járják, lányok piroslobogású, piros arcú, piros lábú piroskedvű táncát!   Ott lakik a tűznek, vasnak parancsoló híres kovács, az a bőrkötényes, olyan erős, vasat hajlít, de sohase mérges. Mindig tréfát tud a szája, a vasat így kalapálja: "Belőled patkó leszen, te abroncs a kereken, te ásó, te meg kapa..." Mindegyikhez van szava - szeretik is, az se fáj, ha rájuk ver a kalapáccsal, attól is csak erősödnek, attól is csak nagyra nőnek!

Node, hogy a mesémet még tovább is meséljem, elmondom, hogy épp egy macska futott arra a csalánnal és papsajttal teli árokszélen. Gondolja hát a kis csikó, ha nincs kitől mástól, megkérdezem, hol a kovács, ettől a macskától. Szól is hozzá, így köszönti:

- Szép jó reggelt, szomszéd, te vagy az a híres cirmos, én meg csikó volnék. Elindultam hosszú útra, járom a világot, láttam napot, felhőt, fecskét, fákat és virágot, láttam rétet, házat, füstöt, úton futó szekeret, s láttam olyat...el se hinnéd, én se hinném el neked, én se hinném, ha nem látom: gyereket, aki két lábon, nem úgy, mint mi, nem négy lábon, nem úgy, mondom, de két lábon áll is, jár is, szalad is, ha beljebb mégy a faluba, megláthatod magad is... De amiért útra keltem, járom a világot, nem lelem én, nem találom sehol a kovácsot!


Vadászatról jött a macska, s mert nincs tarisznyája, úgy hozta csak az egeret haza a szájában. És ez volt a szerencséje, jaj, milyen nagy szerencséje, annak az egérnek, mert egérrel a szájában macska se beszélhet. Letette hát, le az útra, s már hiába nézte, nézhette, hogy árkon-bokron túl van az egérke!... Fut az ebéd! - sír a macska s úgy nézett utána, ahogyan a kecske nézne futó káposztára, ahogyan a kutya nézné a szaladó hurkát, májast, vérest, s a gazdasszony a lábrakelt kapros túrósbélest! Nem soká búsult a macska, holnap is nap, egeret holnap is talál a réten, ha nem ottan, a pincében, eleget. A csikónak válaszolva így szólott hát miákolva azzal a jajongva zengő, ha baja nincs is kesegő, "i"-vel, "a"-val "ú"-val nyúló kutyafület szomorító macskanyelven, hogy: Miaú... És még egyszer, hogy: Miaú...

Ejnye, te buta macskája! - kiáltott a csikó rája - nem a "mi a", hanem "ki a"! Ember, aki bőrkötényes, kalapácsos, sose mérges, tűznek, vasnak is ura - én mondom, csikószavamra, én mondom, hogy így igaz!

De a macska csak ezt fújta: Mi-aú...Mi-aú... Aztán újra, újra csak ezt, hogy: Mi-aú... Míg a csikó el nem unta, visszaballagott az útra, nagy mérgesen így dohogva: hiszen gondolhattam volna, hogy egy ilyen semmi macska, hol a kovács, nem tudhatja! Nem kell patkó a lábára, úgyis fölmászik a fára, háztetőre, kerítésre, ha fázik, a kemencére - annyi dolga, semmi dolga, nem húz ekét, szekeret, annyi gondja, nincs más gondja, kergeti az egeret!

Kép forrása: Found on allfortheboys.com

2. rész

... Megyen tovább a kiscsikó, sűrű porban, gondban, talál-e majd valakire, aki tudja, hol van, ki megmondja, hol a kovács - s egyszerre csak hallgat... két fülével hallja... Jaj, mit is hall... jaj, beh szép ez... beh gyönyörű, beh csodás... valaki csak ezt kiáltja:

- Ott-ott-ott-ott a kovács! - Nem azt kiáltja: ott a pék, ott a szabó, ott az ács, ott a cipész, ott a bognár, hanem ezt: - ott a kovács! Ott-ott-ott-ott a kovács!

Nézdegél a kicsi csikó, s látja, hogy a porban fürdik egy kendermagos tyúk, mint ruca a tóban. Ő kodálja, ő kiáltja azt a szép varázsszót, amitől a csikó kedve rögtön táncra állott, s a tyúkocskát boldog szóval köszönti eképpen:

- Szép jó napot, annyi magot, kukoricát és kukacot, mint fűszál a réten! Láttam tojást szakajtóval, azt mondták, hogy mind te tojtad... Hallottam, hogy száz csibéd volt, s egynek se lett híja, mind a százat fölnevelted, puha szárnyad alá vetted, mikor jött a héja... Híred-neved fényesebb, mint akármék madárnak, akkor is, ha csak palánkig, ha az eperfa ágáig repít föl a szárnyad. Hallottam én, hogyan sírt a fülemüle és pacsirta, mert nem tudták a varázsszót, azt az ott-ott-ott - a kovácsot, ezért a nagy zokogás - mondjad, mondjad, édes húgom, kendermagos kicsi tyúkom, mondjad, hol van a kovács! -No hiszen! Ennyi dicséret! Tyúk csőréből száll az ének, de csak ennyi, semmi más: Ott-ott-ott-ott - a kovács!

- Ott, ott, ott, ott, csak ezt mondod, azt is mondd, hogy hol az az ott! - szól a csikó már kiáltva tyúkocskára, de hiába, hogyha mást nem mondhatott: ennyit tanult az anyjától, mert az se tudta tovább, az is csak a csirkeólat járta, nem az iskolát!

- Hiába no, holtig tanul, ha tovább nem él, aki él, most már azt is megtanultam, tyúkesze van csak a tyúknak - gondolja a kicsi csikó, s búsan tovább mendegél. Porban, gondban, még nagyobban, még búsabban mendegél, feje fölött nem száll lepke, nem cikázik már a fecske, nem repül más, csak a szél. Fönn az égen, hol nemrégen göndör felhő lebegett, készülődnek, fenekednek, villámkarddal harcba mennek, borzas, kusza, vadfekete, nagyharagú fellegek. A napot is eltakarják, soha ilyen szomorút, amerre a csikó jár most, még az ég is beborult. Nemcsak borul, szakad is már, megered a zápor, hasad az ég, az a sötét, a villámok cikkanó kardjától. Mintha ledőlnének a hegyek, olyan robaj szakad a világra, mikor két fekete felleg, mint a bikák, összevesznek, s ölelkeznek életre-halálra!

- Itt van már a világ vége... jaj, milyen ifjan megértem... - sír a csikó, s nagybúsan néz patkótlan lábára - kocsit húzott a dédanyám, a nagyanyám, édesanyám, csak én lettem ily nagyon hiába! - Így kesergett a kiscsikó, míg a zápor verte, de ő csak sírt, mert a virág, réten a fű, kertben a fák, mind-mind kinevette. Bizony nem szép, ha nevették, könnyű nekik, megtehették, itt születtek, kertben, úton, réten, nem csoda hát, hogyha tudják, egy kis zápor nem a világ, nem is világvége. Bezzeg csak születtek volna, mint a csikó, istállóban, a nyakuk közé akkor csapna zápor... tudom, úgy megijednének, odahagyva kertet, rétet, kifutnának, ki ők a világból. Úgy futnának, gyökerük is utánuk szaladna, mint a cica után, ha fut, vele fut a farka!

Nagy ijedtségre, nagy öröm, nagy sötétre nagy fény, zápor után még ragyogóbb, ényesebb a napfény. Mintha korsót a kemence tüze-lángja éget: attól fényes a zománca, úgy fényesít a nap lángja hegyet, dombot, rétet. Zöldebb a zöld, tündökölnek pirosak és sárgák és a kékek és fehérek - margaréták, nyárfák, pipacsok, akácfák, füvek, százszorszépek most ezerszer szépek! Minden vidám, minden boldog, minden újraéled, mint vizen a buborékok, pattognak a lég hátán a darazsak, a méhek.


Hát a csikó? Olyan régen nem szólottam róla, mintha bizony a lábán már aranypatkó volna... Hogy is lenne! Honnan lenne! Nem talált még oda a kovácshoz, csak úgy megyen most is szegény, mint a mese legelején, feje fölött három lepke szálldos. Lepkék fölött két víg fecske lubickol a fényben, fecskék fölött egy kis felhő álldogál az égen. Úgy áll ottan, úgy bámul a tündöklő világra, mintha kettőig se tudna számolni az árva. Úgy tesz, mintha ott se lett vón, csak az apja, meg az anyja, bátyja meg a nénje, mikor előbb tüzes mennykőt szórtak a vidékre. Oly ártatlan legelészi kék füvét az égnek, szinte várod, már azt várod, egyszer csak fölbéget...

Béget is, de itt a földön béget egy kis bárány, szerencsére éppen ezt az országutat járván. De csak úgy jár, kedvetartja, céltalan, semerre, nagy vígan ezt mondogatva: E-e-e-e-er-re! Meghallja a kicsi csikó, s mit érez, nem érez: higgyek neki, vagy ne higgyek, ez is csalremény lesz? Ha ez se tud többet, mint a tyúkocska s a macska...

- Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska!

Kép forrása: Found on daniellesplace.com

3. rész:

- Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska! Vezess hát, te kicsi bárány, ha tudod, hogy merre, fizetséged három szekér most kaszált füvecske - de ha kevés, lehet négy is, vagy akár egy egész rét is!

S mond a bárány: "Er-re! E-e-e-e-er-re!" - És a bárány elvezette csikót a kovácshoz, ahhoz a kis faluszéli nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, bévül kormos házhoz, hol a kalapács s az üllő olyan nagyon összeillő nótát tudnak, olyan nagyon szépet, hogy aki ezt hallja egyszer, meghallgatná még ezerszer, s még aztán is egyszer. Az a csengés! De csuda hang! Nem is tud olyat semmi harang! Nem ír olyat kóta! Mert a munka és az ének, mint testvérek együtt élnek világkezdet óta. Együtt kelnek, együtt járnak, együtt vágnak a világnak, olyan teli tarisznyával, benne minden jó szerszámmal, szerszám mellett hegedűvel, síppal, dobbal, furulyával. Mikor este megpihennek, csillag alá telepednek, csillagfénynél így beszélnek: "Mi vagyunk a két testvérek, mi tehetünk csudaszépet, annyi csudát, annyi szépet, attól leszen szép az élet!" - Csend az üllő, fut a hangja a csikó elébe, ottan aztán kettéválik, úgy bújik be jobbról, balról, mind a két fülébe.

Egy lépés csak és a csikó eléri, mit vágyott, meglátja azt a híres, kalapácsos, bőrkötényes, óriás kovácsot. Mert hát óriások mind-mind a kovácsok, másképpen hogy is bírnák el a nagy kalapácsot. Bizony óriások, valahány kovácsok, homlokuk az eget éri, ahol csillagzápor sistereg szikrákból. Mondom, óriások mindahány kovácsok, a kiscsikó mégis bátran csak elébe állott, odaállott bátran a kovács elébe, és ahogyan kigondolta, de éppen úgy szóról szóra, köszöntötte, kérte, adjon neki egy szép szóért négy patkót cserébe... Nem kívánja vasból, dehogy kéri abból, úgy is jó lesz, az is jó lesz, hogyha csak aranyból...

Node ami ekkor történt... Ki nem találnátok, hogy a kovács nagy nevetve, kalapácsát is leejtve, így szólt, így kiáltott:

- Ejnye, kiscsikója, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója! Hogy mi jut, mi nem jut egy csikó eszébe, hát egy toronyóra lánccal, az bizony nem kéne? Aztán mit adjak még néked, teli zsákkal meleget? S ráadásul akik hozták, Sándor, József, Benedek, őket is adjam neked? Itt van, fogjad, fuss el véle, mind a tiéd, viheted! - Tréfa amíg tréfa, de már komoly szóra fogja, megsimogatja a csikó selyemszőrű, fehér foltos homlokát, úgy mondja:  - Ha bírná a lábad, én megpatkolnálak, patkó nélkül, üres lábbal el nem bocsátnálak, de ha gyönge vagy még, gyönge a patkóra, csak azt mondom , te kiscsikó, hallgass a jó szóra: menj haza anyádhoz, kihez mennél máshoz, feküdj mellé a szalmába, két mellső lábához! - Ennyit mondott, s vette máris a nagykalapácsot, a csikó is lába alá megint a világot.

- No mostan, bal lábam, no mostan, jobb lábam, most mondjátok, merre menjek, melyik utat járjam? - Szól az egyik: arra, szól a másik: erre, de a csikó azt gondolja, legjobb már semerre... Semmi útján menni Semmilyenfalvára, ahol nincs ház, nincs istálló, senki meg ne lássa, senki meg ne tudja, milyen szégyen érte, azt a patkót a kovácstól mily hiába kérte! Így mendegélt a kiscsikó se halva, se élve, amikor eléje toppant az a macskaszájból pottyant, azatudjátokmelyikvolt, azameseelejinvolt piciri egérke. Tűbe fűzött cérnaszálnál vékonyabb a hangja, de azért a kicsi csikó mégiscsak meghallja, amikor így szól hozzája:

 

- Kicsi szívben nagy a hála, jót tettél, hát érte jót várhatsz cserébe! Ha te nem szólsz a macskának, rég megevett volna, lenne sírom, mint apámnak, annyi cincogó fajtámnak, kardos körmű-fogú macska feneketlen torka. De te olyan csudát tettél, egy szavaddal megmentettél, egyet szóltál, és a macska máris földre ejtett - hálából elmondok most egy tücsökdalra szerzett papírt, ceruzát nem látott hajnali harmatba mártott fűszállal írt verset - szólt és belekezdett:

"Lapulevél háta, az van írva rája, egyszer egy kiscsikó elment Semmilyenfalvára. Fényes reggel indult, kormos éjszakára, csak akkor ért a kiscsikó Semmilyenfalvára. Olyan nagyon fáradt, rögtön lefeküdne, ha csak egy szál szalmára is, ha csak egy szál fűre. Mikor lefeküdne, akkor érzi, látja, kalimpál a levegőben de mind a négy lába. Tudja már, hogy baj van, lépne már a földre, de hát Semmilyenfalvának semmilyen a földje, Ha semmi a földje, rétje is csak semmi, aki azon fog legelni, semmit fog legelni. Nem vágyik már másra, bárcsak nőne szárnya, ha nem élhet lent a földön, az egekbe szállna. De ha odaszállna, ugyan hova szállna, mert csak semmilyen ég borul Semmilyenfalvára. Fönn a semmi égen semmi nap világít, attól van ott olyan sötét, hogy semmi se látszik. Örökös
az éjjel, csillag mégse lángol, semmi-csillag nyájak mellett semmi-hold a pásztor. Nem volt ottan tegnap, nem lesz soha holnap, egy van csak ott, az a híres nesze-semmi-fogjad. Hát azt jól megfogta szegény kiscsikója, azóta is ott lebeg a levegőben lógva!"

Nem tudta az egér tovább, én se mondhatom már tovább ezt a tücsökkótán jegyzett, egérfoggal kihegyezett fűszállal írt verset - csak azt tudom, hogy a csikó ijedtében olyat ugrott, rögtön otthon termett... 
Patkót, kovácsot feledve, a szalmába heveredve, odabújt anyjához, lehajtotta selyemszőrű, fehér foltos kicsi fejét két mellső lábához. El is aludt, és az anyja olyan álmot súgott a fülébe, azt álmodta, hogy már nagy ló, most fogják be a szénásszekérbe. Kocsiúton patkó csattog, ő viseli ezt a patkót, mit a kovács vasból patkolt, színigazi vasból, ahol megyen, ahányat lép, ahány kőre, kavicsra lép, szikra pattan abból. Patkóverte kő és kavics szikrákat virágzik, és a szikrák fölrepülnek az égbolt aljáig. Ottan szirmukat kibontva, eget-földet beragyogva, hajnalig lebegve, csillagok közé beállnak, maguk is csillaggá válnak - este van már, este.   Este van már, éjszaka lesz, nem mindenki látja, az éjszaka szép kertjének mennyi a virága.

Első virág: csillagvirág, a második: szentjánosbogárka, a harmadik: a madarak, cinkék, rigók, szarkák, varjak fészekbe bújt álma - a negyedik és a legszebb istálló szalmáján termett: a kiscsikó anyjasúgta álma! Hangja is annyi az éjnek, amennyi virága, olyan a táj, olyan, mint egy óriási csuda zeneláda. Húzza már a tücsök, húzza, első sötét óta, hegedű az egyik lába, másik a vonója. S mert hát kell a nagybőgő is a hegedű mellett, mocsár partján, kút káváján, békák is brekegnek. Kisbőgő, nagybőgő, kisbéka, nagybéka, tücsök hangja, béka hangja, mint a fehér kréta, mint a fehér kréta, fekete táblára, úgy írja rá az éjszaka fekete falára, füvekre és fákra, tóra, rét hátára, csillagfényes mindenségre, az egész világra, ezt a nótát, ezt az egyet, mert most csak ez járja:

"Egérfogta-rágtalapulevél háta, nem megy el a mi kis csikónk Semmilyenfalvára!"

Kép forrása: Kép forrása: borsoo.blogspot.com

Nagy Bandó András: Pej paripám

Járatom délben a

lépeget vélem a

itt kocog énvelem pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végén a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Baktat az úton a

lépdel a téren a

járogat vélem a pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végen a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Vágtat a réten a

vágtat a völgyben a

vágtat a hegynek a pej paripám. Hej, paripám!

Fölrepül vélem a

ott röpül vélem a

szárnyal az égben a pej paripám. Hej, paripám!

Ott van a végen a

ott van a réten a

ott van az égben az én palotám.

Kép forrása: Found on redtedart.com

Kép forrása: radmegan.blogspot.com

Kép forrása: Found on blogtiale.blogspot.com

Kép forrása: Found on mrskingrocks.blogspot.com